A jelentés rámutat arra is, hogy emelkedett a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek száma: az óvodákban 4,5 százalékkal lettek többen, így jelenleg 7500-an vannak az SNI-s gyerekek, míg az általános iskolákban 1,6 százalékos a plusz, ami összesen 52 500 SNI-s diákot jelent.
Gyerekkorom óta a közbeszéd általános fordulata, hogy a pedagógusoknak nehéz: nyomorognak a pedagógus-fizetés mellett, és nincs társadalmi elismertségük. Csupán néhány olyan személyes beszélgetésre emlékszem, amikor tanár-ismerősök nem a panasz szavát hallatták. Egyikőjük azt mondta nem kevés bölcsességgel, hogy elég hamar hazaér, és délelőttönként is van szabad ideje, ráadásul védett szakmában dolgozik, amit szeret. Panaszra nincs oka.
A több évtizedes pedagógus-panasz valószínűleg nem használ a pedagógusi munkamorálnak. Hiszen mindenki tudni véli, hogy a tanárnak nehéz a dolga. Amikor a középiskolai tanerő elmagyarázza, hogy ugyan csak hat órát tart egy nap, de a tanár munkája kétszer olyan intenzív, mint másé, akkor az egyéb munkakörben dolgozó vagy felháborodik, vagy cáfol. Mert nyilván mindenki a magáét érzi a legnehezebbnek. Pedagógus-végzettségű ismerősöm sok éven át hányódott, hol vidéki iskolában tanított, elég messze lakóhelyétől, hol kapott egy-egy fél évre munkát, mint helyettesítő. Végül megunta a bizonytalanságot, és elment egy kórházba ápolónak. Amikor egy közös szülői körben éppen az iskolai panaszokat soroltuk – melyik tanárnak milyen furcsa túlkapásai vannak -, keserűen kifakadt: „Panaszkodnak? Oda kellene őket is küldeni a kórházba, hogy tudják meg, mi az: felmosni másnak a szennyét!”
A munka öröme akkor jelenik meg az ember életében, ha sikerélmény kíséri, és ha különböző ösztönzők is megtámogatják e sikert. Megmutatkozhat ez anyagiakban, de szóbeli dicséretekben is, sőt olyan egyszerű dolgokban, mint egy gyermek mosolya. Az ösztönzés egyik legfőbb letéteményese a pedagógus esetében az intézményvezető, aki arról is meggyőzheti a tanárt, hogy jó dolog tanítani, de akár arról is, hogy szörnyű dolog a pedagógia, s ha lehet, mindenki messzire kerülje. A gyermekek között sikert elérni viszont már egyes-egyedül a tanáron múlik. Egy rossz felszerelésű, gyenge iskolában is lehet szárnyakat növeszteni a gyerekeknek. Ha a tanár valóban pedagógus: a szó legnemesebb értelmében nevelő, ösztönző, aki lelkesít, és át tudja adni tudását, akkor alig állhat útjába valami. Talán csak akkor jelentkeznek a nagy bajok, ha olyan gyerekek kerülnek az osztályba, akikhez már külön szaktudás kellene. Sajnos, a mai magyar oktatás még mindig számos olyan csapdahelyzetet hoz létre, ahol éveken át, akár egy egész iskolai tanulmány ideje alatt egyetlen beteg gyermek megkeserítheti pedagógus és tanulótársak életét. A probléma valóban egyre akutabb. Egyre több a magatartás-problémás gyerek, illetve azok, akiknek állapota gyógyszeres kezelést is igényel. Ha visszaemlékszünk saját iskoláskori tapasztalatainkra, bizonyára majd mindenkinek volt az osztályában visszamaradt, többszörös bukott gyerek, sőt, szellemi fogyatékos is, aki időnként az előtte ülőt a sáljával fojtogatta. Azonban korábban a közösség jogai előbbre álltak az egyéni jogoknál, és egy szülői döntés nem tarthatta sakkban az iskolát. Azaz, abban az esetben, ha a sajátos nevelésű gyermeket más iskolába utasították, a szülő kénytelen volt beleegyezni ebbe a döntésbe. Ma a szülő ellenállhat, akár a végsőkig. Ilyenkor az osztálytársak szülei mást nem tehetnek, mint folyamatosan panasszal árasztják el az osztályfőnököt, az igazgatót. Ezek a szülői sirámok többnyire meghallgattatnak, a szülőket nyugtatják, aztán a sajátos nevelési igényű gyermek marad továbbra is a normál iskolában. Ha aztán a hormonok dolgozni kezdenek, a helyzet egyre rosszabb, lassan a szexuális bántalmazás réme jelenik meg, ám a rendőrségre addig nem lehet elmenni, amíg konkrét sérelem nem történt.
Egy pedagógus, akinek úgy kell tanítania, hogy a sajátságos nevelési igényű gyermek föl-alá járkál óra közben az osztályteremben, zavarja a többieket, mocskos dolgokat beszél, és nem hajlandó lemenni az igazgatóhoz: ez a tanár nem irigylésre méltó. A legfrusztrálóbb helyzeteket eredményezhet egy ilyen ártatlan dolog, mint egy furcsa tanuló, aki nem hajlandó nevelődni, nem hajlandó szót fogadni, sőt, ha „olyanja” van, akkor legfőbb törekvése a zavar és a rombolás.
Kitűnő gyógypedagógusok dolgoznak az országban. Ugyanakkor a szülők félnek egy gyógypedagógiai intézménybe küldeni viselkedésproblémás gyermeküket. Ennek nyilván egyik oka a szégyen, másrészt az az elgondolás, hogy talán többet tanul egy normál iskolában a gyerek, mint a gyógypedagógiai intézményben. Másrészt valóban igaz, hogy a speciálisan ilyen gyermekeket befogadó intézményekben a gyerekektől rengeteg rosszat is eltanulhatnak azok, akik amúgy nem problémás közegből érkeznek. Ugyanakkor mégiscsak az lenne a legtisztább, ha valóban olyan nevelők foglalkozhatnának speciális nevelési igényű gyerekekkel, akik éppen az ő nevelésükhöz értenek, s akik tudják annak az útját, hogyan lehet fejleszteni, a kiegyensúlyozott felnőttkorba elvezetni ezeket a gyerekeket. Amíg ez nem valósul meg, a végsőkig hajszolt tanár fegyelmez és fegyelmez és fegyelmez. Ezt a szülőin nagy zavarában így mondja el: „Kedves szülők! Higgyék el, az órák nagy része a neveléssel telik el!”
Hozzászólások