A csapongás, visszavonás, ide-oda futkározás, habozás, ingadozás, bizonytalankodás, egyszóval a kétségbeesés: nem hit; a hit az, hogy lelkünknek van állandó bizonyossága és erős biztonsága, van mire ráállanunk, hogy lábainkat megvessük rajta.
Institutio 3.13.3.

Kell egy ilyen nagy ünnep, mint az 500. jubileum, hogy kiből-kiből kiszakadjon egy-egy rejtett érzelem a protestáns identitása mellett, vagy mások protestáns identitása ellen. Úgy buggyannak ki az érzelmek, mint megannyi rejtett hőforrás, kénes bugyogó, bűzös mofetta, vagy fenségesen feltörő gejzír. Lesz-e belőle óriási erejű vulkánkitörés? Nem tudhatjuk, de valamit jelez.

A kritika egy része kívülről érkezik. Valakit zavar, hogy hangosan és nyilvánosan ünnepelünk. Szégyenletesnek tartja, hogy egy szakadást - úgymond – ünnepelni lehet. Aki ezt szóvá teszi, az nem ismeri az egyháztörténelmet, hiszen abból kitűnik, hogy a reformáció nélkül nincs Tridenti zsinat. A reformáció rákényszerítette a római egyházat, hogy meghatározza önmagát, hogy tanait úgy szedje rendszerbe, ahogy korábban az ágostai és helvét hitvallásúak tették. A reformáció által a katolikus identitás is új távlatot kapott.
Van, aki megleckéztetne. Ugyan, mit dicsekedtek, hiszen épp ti mondjátok, hogy Soli Deo Gloria? Személy szerint nem látok ellentmondást abban, hogy Istenhez való viszonyunkban megértettük és valljuk az ember kicsinységét, mert Isten mindenhatósága szinte felfoghatatlan, de szeretettel és mindenhatóságával fenntartja, igazgatja, kormányozza életünket. Ám miért ne dicsekedhetnénk az Úrral? És miért ne élhetnénk meg örömmel azt, hogy adott egyházat, ami által megélhetjük hitünket, az Istennel való szövetségünket? Miért ne járhatna át minket a keresztyén ember öröme és derűje, mert tudjuk, hogy Krisztus kegyelme megadatott, hogy Krisztusban hit által megújíttatunk, és újra Isten képmására kezdünk hasonlítani, akivé a bűneset előtt teremtett minket?
Van belső kritika is. Talán ez a legrombolóbb, mert személyes emberi tehetetlenséget vetít rá saját egyházképére, amit aztán általánosít. Úgy tűnik, mintha az egyház nem hirdetné az evangéliumot, mintha mindenki tehetetlen, erőtlen lenne, szellemi és lelki bénaságban szenvedne, és semmi nem mozdulna. Mintha nem élne ez az egyház. Úgy tűnik: nem elég hangosan mondtuk el ezen az ünnepen, mennyire nem így van. Hogy ez az egyház él! Hogy vannak fiataljaink is. És talán ezek a fiatalok nem akarják sokadszorra végighallgatni a tehetetlenség hosszú sirámait, hanem egyszerűen szeretnének integrálódni, identitásukat jó érzéssel, büszkeséggel felvállalni.
Mert igenis: Isten előtti alázatunk nem azt jelenti, hogy identitásunk egy ilyen fontos elemét, mint az Isten népéhez való tartozásunkat ne ünnepelhetnénk, ne járhatna át ujjongás, az összetartozás érzésének ereje, amit mi egyszerűen úgy fejezünk ki: büszkeség. Büszkeség az Istenhez való tartozásunk. Büszkeség az egyházunkat megőrző elődökben. Büszkeség abban a kulturális értékben, kincsben, amit kaptunk, s amit mi magunk is gyarapíthatunk. Nincs annál nagyobb örökség, mint amikor gyerekeinkre, utódainkra olyan lelki és szellemi útravalót adhatunk, mint reménységünk és bizonyosságunk az Atyában, Krisztusban, a Szentlélek ajándékaiban, amely szintén nem kevés, s amibe hihetetlen kulturális örökségünk is beletartozik. Ugyan mutasson fel bármilyen emberi ideológia ilyen örökséget, ilyen élettámaszt, mint amit az egyházhoz tartozás adhat! Egyetlen lehetőség van ezt továbbadni. Ha éljük, mégpedig hittel és odaadással, életformaként, az élet minden területén, s ezt felvállaljuk erős, egyenes derékkal. Kéztördelve, siránkozva, jajgatva legfeljebb önmagunknak okozunk elégtételt. Istentől kapott hivatást nem erre kaptunk, hanem az ő dicsősége szolgálatára, ami pedig egyfajta derűt és mindent átjáró reménységet jelent. Legyek bár mozdonyvezető vagy szakácsnő, tanár vagy kertész.
Tudom: mindig van valami provokatív abban, ha van egy nagy, lelki-szellemi értékekben gazdag közösség, amely felvállalja önnön identitását. A kívülálló kint rekedtnek érzi magát. És pontosan itt dől el egy fontos dolog, amiben nekünk, bent lévőknek óriási felelősségünk van: az, akit egy lépés választ el attól, hogy bekerüljön - be mer-e jönni? Meg tudjuk-e mutatni azt is, hogy Krisztus egyházában ott az élet ígérete? Lehet ezt a kérdést cinikusan megválaszolni, lehet sötét képet festeni az egyházról. Azámomra kész a felelet, mert bizonyos vagyok afelől, hogy Isten ígérete igaz, s hogy velünk marad, Szentlélkével munkál közöttünk. S ez már nem statisztika, nem szociológia, hanem remény, bizalom, bizonyosság.