Fazekas Sándor: Nemzeti értéktárba került a tiszai halászlé. Elmondta: a tiszai halászlé egyedülálló, védendő érték, amely a magyar életérzés, identitás része. Hozzátette: bízik abban, hogy a tiszai halászlé hamarosan a hungarikumok sorába is emelkedhet és még inkább gyarapítja azon ételek sorát, amelyek sok érdeklődőt, turistát vonzanak a Tisza-tóhoz és környékére.
Fazekas Sándor: Nemzeti értéktárba került a tiszai halászlé - magyarhirlap.hu
Gondolom, nem vagyok egyedül, hogy amikor tv-ben, neten valamilyen ínycsiklandozó ételt látok vagy akár csak arról olvasok, összefut a nyál a számba, s erős belső késztetést érzek annak elfogyasztására... Így voltam a halászlével is! Mielőtt azonban – képzeletben, virtuálisan – asztalhoz invitálnám a Kedves Reposzt-olvasókat, javaslom, gondoljuk át a halászléevés tízparancsolatát! Tudom, sokakat riaszt ez a klerikális, ráadásul kötelező-ízű kifejezés, ezért kérem, fogadják csak úgy, mint az én személyes, szubjektív javaslataimat, véleményemet! Köszönöm, aztán jó étvágyat!
1, Először is figyelj arra, hogy az általad megrendelt forró és gőzölgő halászlét (halászlevet) ne Fazekas Sándor, földművelésügyi miniszter hozza ki személyesen a Nemzeti értéktárból, ne is Lázár János a hungarikumok hivatalából, hanem egy kedves, de határozott feketenadrágos-fehéringes magyar pincér vagy egy kellően dekoltált magyaros blúzban mosolygó pincérnő – az étterem (csárda) konyhájából!
2, F.S.-ral ellentétben ne tégy különbséget tiszai, dunai vagy éppen a balatoni halászlé között! Ne, mert egyrészt egy jó halászlé többféle halból készül, másrészt mert igazából nem is tudjuk, hogy az elnevezésnél mi számít, a hal származása (nagybani piac, tesco...) vagy hogy melyik folyó, tó melletti hagyomány szerint készül az étel, végül azért se, mert mindegyik magyar, mindegyik finom, fenséges!
3, Ha azonban mégis választani kell az ezerféle módon elkészíthető levesek között, jómagam a bajai halászlére teszem a voksomat, mégpedig a házi gyufatészta miatt! Megdobja, ha lángra nem is lobbantja... A lehetséges összetevők közül én egyhez nem ragaszkodnék annyira, ez a halikra. (De ha már benne van, megeszem...)
4, Tudom, egy jó halászlé már eleve magában hord egy bizonyos csípős ízt, pikantériát, de a darált csípős paprika (erős pista) nem maradhat el! Egyre bogarasabb, a külsőségekre is figyelő emberként azért még megjegyezném, hogy számomra étvágylohasztó látvány, ha az üveget hozzák ki, fedél nélkül, pláne, egy kiskanálnyi helyen házilag kivágott fedővel... Egy kis porcelántányérkában, mellé téve egy fa kanálkát, na, úgy mindjárt más...
5, Kenyér... Szeretem, ha a szépen letakart kosárkában ott lapul, s huncutkásan mosolyog legalább félkilónyi puha, fehér kenyér! Nem szeretem, ha kivan porciózva, hadd döntsem el én, hogy miután a hal elfogyott e levesből, mennyi „tömőanyaggal” kívánom azt pótolni...
6, A halászlé esetében (is) rendkívül fontos a megfelelő környezet. Egy balatoni sörpados büfében nem biztos, hogy éppen ezt a kultikus ételt rendelném meg, a nagy tereken, főzőversenyeken már egész más „fílingje” van, de véleményem szerint a halászlé igazi otthona, a (halász)csárda! Méter széles, fehérre meszelt falak, a falakon ízléses, népies halászos, betyáros képek, a fagerendákról paprikafüzérek lóghatnak lefelé, rusztikus faasztalok, székek, tiszta (nem foltos) vászon terítő, az se baj, ha a „hagyományos” piros-fehér kockás... Ja, s még valami: evés közben ne jöjjön oda hozzám a (cigány)zenész...!
7, Valószínű, hogy ezzel sokan nem értenek egyet, de felfogásom szerint a halászlé magányos étel...! Az embernek, vendégnek egyedül kell megküzdeni vele... Legalábbis én egyedül szeretek halászlét enni. Nem olyan régen volt szerencsém egy (hölgy)társaságban ezt vacsorázni, s kifejezetten kínos volt számomra (s minden bizonnyal neki is...), hogy mivel nyelvemmel nem tudtam eltávolítani, kénytelen voltam a szám nyílásán gátlásosan behatoló ujjaimmal kivenni az elfogyasztani nem kívánt „alkatrészeket” – lopott, bűntudattal terhelt pillantások közepette...
8, A halászlé nemzeti étel! A honfoglalás kori Kárpát-medence élő vizei („...ezüst folyók...”) oly mértékben bővelkedtek jófajta halakban, hogy évszázadokon keresztül korlátozás nélkül ki-ki annyit foghatott, amennyit csak akart... Valószínű, hogy akkor nem átlag 4-5 kg volt az egy főre jutó évi halfogyasztás (Eu-átlag: 20-25 kg), s az is erősen gyanítható, hogy ez az egyébként kifejezetten egészséges halétel már kezdetektől fogva a lehető legegészségtelenebb (mondjuk ki: legmagyarosabb) módon lett elkészítve... Egyébként pedig igaza van Fazekas Sándornak: „A halászlé védendő érték, amely a magyar életérzés, identitás része...”
9, A hal keresztyén étel! Ebbe biztos sokan bele fognak kötni, úgyhogy csak három tényt szeretnék röviden leírni ennek alátámasztására. Jézus tanítványai – többségben – derék halászemberek voltak, akiknek hagyományaikhoz, gasztronómiai kultúrájukhoz, mindennapi táplálkozásukhoz hozzátartozott a hal. Jézus maga is „halászott”, csodálatos módon megszaporította a halat (Luk. 5), s egy ízben sült hallal vendégelte meg fáradt, csalódott tanítványait! (Jn. 21, 12) Sőt, az őskeresztyének életében is nagyon fontos, szimbolikus jelentőségű és hitvallás értékű volt a hal: a keresztyénüldözések idején katakombák falára véstek fel ilyen jelecskéket, ugyanis a hal görögül ichtüsz, s ennek a (mozaik)szónak a kezdőbetűi egy egymást is bátorító üzenetet adnak ki, nevezetesen JÉZUS KRISZTUS ISTEN FIA MEGVÁLTÓ!
10, Végül: Figyelj a szálkára! Annak mindenféle verziójára (ideológiai, politikai, Bagi-Nacsa stb....), vigyázz, nehogy a torkodon akadjon...!
Hozzászólások