2019. szeptember 14-én, szombat délelőtt 10 órai kezdettel Körmenden, a Batthyány Kastély Színháztermében az Őrségi és a Pápai Egyházmegyék közös Presbiteri Konferenciát tartanak.
Jelentem tisztelettel, ezt a konferenciát megtartottuk... Írom továbbá, hogy... De nem is tudom, szabad-e ilyet... Hogy ezúttal úgy számolnék be egy egyházi konferenciáról, hogy nem a programról beszélek... Egy szót sem fogok írni az igehirdetésről, az előadásokról, a bizonyságtételről, tehát az igéről, a lényegről, a tartalomról! Hanem csupán a formaságokról... Nevezzük így jobb híján... De milyen dolgokra, gesztusokra, udvariasságokra, figyelmességekre gondolok konkrétan? Nos, ezeket szeretném felsorolni, ahogy mondani szokták, a teljesség igénye nélkül...
Kezdve azzal, hogy már az épület bejáratánál vártak, köszöntek, behívtak... Mosolygós nénik, ruhájukon a rendezői kártyával... A helyi gyülekezet presbiterei, nőszövetségi tagjai, akár úgy is mondhatjuk, önkéntesei...
Belépve az épületbe, szépen megterített asztalokon, pultokon sütemény, kávé, üdítő, víz... Utóbbiból fél literes palackokban, s mondták, nyugodtan vigyük fel a színházterembe, ahol a konferencia lesz...
Elhelyezkedtünk. A színpad függönyén köszöntő szöveg. Mellette két oldalt Körmend város és a Református Egyház címere... Külön kis reflektorral megvilágítva... A színpad elején három virágköltemény... Szépek...
Köszöntők... A vendéglátó esperes udvariasan megköszöni a helyi gyülekezet lelkipásztorának, presbitériumának, tagjainak a szervezést.
Bár az előbb azt írtam, hogy az igehirdetésről nem írok, volt egy mondat, ami nagyon idepasszolt: „Felelősen szolgálni a magunk helyén!” Itt tényleg az volt az ember benyomása, hogy minden szervező a helyén van, s felelősen teszi a dolgát... Ja, ez ilyen egyszerű..?
Újabb köszöntő... Ezúttal a polgármester köszönti a megjelenteket, udvariasan, utalva arra, hogy városa mindig lelki központ is volt egyben 745 éves történelme folyamán, s hogy a történelmi felekezetek mindig nagyon fontos szerepet játszottak a körmendiek életében... Sőt, a végén még egy Luther-idézettel is kedveskedett nekünk, protestánsoknak...
Iskolai kórus... A lányok, fiúk ünneplőben, három szintes dobogó, itt is mindenkinek megvan a helye... Gitárok a gitárállványon... Kották a kézben...
Közös éneklés... Először a kórus, aztán a gyülekezet... Első versszak együtt, második férfiak, harmadik asszonyok, negyedik újra együtt... Ez is csak formaság lenne..? Valahol igen, valahol nem... Itt úgy éreztem, annak a bővelkedő, lelki gazdagságnak a megnyilvánulása, amiről szintén szó volt az igehirdetésben...
Virágcsokor a karnagyasszonynak... Aztán szép sorban levonulás, egyesével... Ahogy a nagyok... Még tapsolni is lehet...
Egy idősebb költőnő mond két verset. Utána udvariasan lesegítik a színpadról...
Záró gondolatok... Az egyik egyházmegyei gondnok a gesztusokról beszél... Ilus néni mosolyáról, Kálmán bácsi kézfogásáról, s egyéb apró, de sokat mondó gesztusokról... Pedig nem beszéltünk össze...
A konferencia végén minden résztvevő kapott egy könyv-ajándékot...
Az ebédnél, az asztalon, mindenki előtt ott volt egy kis szív alakú mézeskalács, rajta egy ige: „Én vagyok az út, az igazság, és az élet”
Formaságok...?
A formaságokban mindig benne van a tartalomhoz való viszony, önmagunk, hitünk, Istennel való kapcsolatunk komolyan vétele...
Forma és tartalom mindig egy egységet képez, összetartoznak, nem lehet elválasztani őket egymástól...
A forma erősíteni tudja a tartalmat, a lényeget, a Kérügmát, ugyanakkor annak hiányosságai, fonákságai mindent lerombolhatnak...
Minden formaságnak üzenete van... Itt mindezek a formaságok azt üzenték nekem, hogy fontos vagy nekünk..! Fontosak azok a kötelékek, amelyek bennünket összekötnek és összetartanak..! És fontos az az élő Isten, akihez valamennyien tartozunk és akinek szolgái vagyunk..!