A közeli református gyülekezetbe küldött. Közben zuhogott az eső. Ahogy benéztem az ablakon, láttam az embereket szépen kiöltözve, ingben, nyakkendőben. Nem mertem bemenni. Aztán valahogy pont kilépett a lelkipásztor, én pedig mondtam neki, hogy hajléktalan vagyok, három napja nem ettem, adjanak egy kis ételt, aztán nem is zavarok, megyek tovább. Azt kérdezte erre tőlem a lelkész: „Hát hogy képzeli ezt? Jöjjön be, üljön le közénk az asztalunkhoz!” Bevitt maguk közé a terített asztalhoz, ott pedig megetettek mindenféle jóval. Emlékszem, hogy csípős csirkeszárnyat ettem, voltak töltött húsok, sütemények, Még kávéval is megkínáltak.

Az átlagélet boldogsága felé - parokia.hu

 

 

Áldozat. Pontosan ez volt az a szó, ami eszembe jutott Péter története kapcsán. Áldozatot hozott a gyülekezet és a lelkipásztora, amikor behívta és befogadta őt, áldozatot hozott a fiatalember, amikor – leküzdve félelmét és szégyenét- belépett az ajtón. Áldozatot hozni sohasem könnyű, ám nélküle pont azt veszítjük el, ami az egyik legfontosabb: a befogadás, az elfogadás nagyszerű lelki ajándékát, az evangélium hirdetésének lehetőségét, leginkább pedig azt a személyt, aki hozzánk küldetett.

Mondhatjuk, Péter története meglehetősen extrém példa. Nem igazán szoktak hajléktalanok kopogtatni a gyülekezeti terem, vagy a templom ablakán – bár mindegyik kopogtatna, jönne, csakhogy aki hajléktalan, a társadalom széléről is letaszított, sem ereje, sem gondolata nincs arra, hogy segítséget kérjen, vagy elfogadjon. Bár hajléktalan és hajléktalan között is hatalmas a különbség, hiszen az utcán eltöltött évek, a szellemi állapot, a hajdani családi háttér sok mindent meghatároz, mégis, úgy hiszem, a hajléktalanság olyan megkötözöttség, amiből csak nagyon ritkán van szabadulás. Péternek volt lelki ereje leküzdeni félelmét, szégyenét, volt vágyakozása a tiszta, a meleg, a jó után: áldozatot hozott, amikor odaállt a szépen kiöltözött emberek elé. El sem bírjuk képzelni, milyen nehéz lehetett. 

Áldozat. Elképzelem, ahogyan a gyülekezetbe belép egy szakadt ruhájú, éhes tekintetű ember. Egy cigány. Vajon mi az, amire elsőre gondolnánk? Igen, arra. Pontosan. Hogy majd jön máskor is, rossz szándékkal, hogy most még csak figyel, aztán legközelebb viszi, ami mozdítható. Jönnek a megvető pillanatok, amelyek mögött azért sokszor keserű tapasztalatok húzódnak, az ítélkezés, amelyben azért mégiscsak van igazság. Nagy áldozat és nagy lelkierő kell ahhoz, élő, eleven hit, hogy egy közösség leküzdje az előítéleteit, hogy ne ítélkezzen, hogy megbízzon abban, aki hajléktalanként nem éppen az a személy, akivel szívesen kávéznánk. 

Hajléktalan csak ritkán kopogtat, de igenis sokan vannak olyanok, akik lelki értelemben otthontalanok. Normális emberek, lakással, munkahellyel, átlagos családi háttérrel, ám istenismeret, tudás, egyházi kötödés, háttér nélkül. Akiknek egy reiki tanfolyam és a protestáns istentisztelet között nincs különbség. Akik úgy egyébként pontosan azt teszik, mint mi: élik az életüket, nevelik a gyermekeiket, járnak dolgozni, válságba kerülnek, megbetegszenek, gyógyulnak. Házasodnak és válnak, örülnek és szomorkodnak. És valamikor az életük során megjelennek az egyház, a gyülekezet látóterében. A kérdés csak az, hogy a mi református közösségünk elég nyitott és elfogadó-e ahhoz, hogy otthonra találjanak nálunk? Vajon mi, akik már mindent tudunk az egyházról, akik egyházi blogot olvasunk, írunk, akik tisztában vagyunk alapfogalmakkal, történelemmel, háttérrel, akik egyház, templom, gyülekezet nélkül el sem tudjuk képzelni az életünket, mit teszünk, amikor belépnek hozzánk? Ítélkezünk? Emlegetjük múltját, szülei múltban elkövetett tetteit? Fölényeskedünk? Védjük, ami a miénk, és amiből egyre kevesebb marad? Bizony, sok gyülekezet úgy viselkedik, mint akik szépen felöltözve, ingben, nyakkendőben ülnek a meleg szobában, a terített asztal mellett. Az ablakon sóvárogva bámulnak a lelki otthontalanok, mi pedig mindenféle hivatkozással bezárjuk az ajtót – aztán csodálkozunk, hogy egyre kevesebben vagyunk.

Az áldozathozatal keserves és nehéz cselekedet. De áldott cselekedet. Ha megtesszük, gyümölcsei előbb-utóbb láthatóvá válnak. A hajléktalanok otthonra találnak. A sebek gyógyulnak. Az evangélium hirdettetik.

Mindez pedig azért történhet, mert Valaki, Egyszer értünk is áldozatot hozott.