Amikor a téren tapsolni kezdtek, az ellentétes csoport rögtön hurrogással válaszolt. A téren a fütyülők egy csoportját elkerítették, de így is voltak kisebb dulakodások. Egy ünneplő úr magyar zászlóval esett neki az egyik tüntetőknek.

Nincs közös ünneplés október 23-án – mandiner.hu

Azzal a közhelyes igazsággal kell kezdenem, hogy ma Magyarországon rossz a közhangulat. Hétköznapi tévedések fordítanak ki embereket önmagukból. Egy közlekedési bénázás és már van, aki a verőszerszám után nyúl. Hivatalokban ingerültek az emberek, boltokban fitymálkozók, egymással türelmetlenek.

Szemtanúja voltam, amikor egy játszadozó kisfiú futott anyukája elől nevetve az egyik elektronikai bolt polcai között, aki ingerülten kiáltott utána, majd amikor a kisfiú megbotolva előttem hasra vágódott és sírni kezdett, anyukája olyan szófordulatokban osztotta ki, amire az én nyelvi készletem vértezete is behorpadt, igyekeztem is sürgősen elhagyni a helyszínt.
Sokáig azt gondoltam, hogy a múló idővel finomodik valamit az ünnepeink körüli hangulat is, mert a hétköznapok méltatlanságából vágynak az emberek az ünnepek emelkedettségébe. Vállalom, nem vagyok elég emancipált ahhoz, hogy nem tudom nem tisztelni a méltóságokat. Ezért sem értem, hogy a közösség méltósága miként nem kötelez embereket belső önmérsékletre az ünnepek kapcsán. Vagy nagy közös emlékezéseinkben. Gyűlölni egymást mindhalálig is idegen gondolat tőlem, de hogy a halál után miért nem lehet legalább a tűrés méltóságába visszavonulni, ugyancsak érthetetlen.
Több, mint negyedszázada várunk arra, hogy közösen tudjunk emlékezni. Úgy gondolom, hogy a csendes többség erre vágyik. Hogy ünnepelhessen mindenki a maga módján, abban a közösségben, ahol a legotthonosabban érzi magát, vagy aki nem szeretne, mert nem érzi magáénak az ünnepet mint létállapotot, az vonuljon vissza a magánszférájába, ahol ellehet magánakvalóságágban. Ebben a negyedszázados szabadságban volt néhány emblematikus történés, amelyről azt gondoltam, hogy tanulságul szolgál, hogy 1956 szabadságharcának 60. évfordulóján végre méltó legyen a számbavétel és a számvetés. Csalódtam. Lehetne akár ez személyes gondom is, de ahogy múlnak a napok és keresem a miértre a választ, arra jutok, hogy a magyar társadalomban egy olyan mély meghasonlás van, amely nem tartható fenn, mert mérgezi a közállapotokat, a politikai teret, a közgondolkodást és sajnos a személyes emberi kapcsolatokat is. Nagyon mélyen ül a gyűlölet a társadalomban politikai csoportosulások között, értékrendek és látásmódok között. Ellenfelekből ellenségek lettek.
A helyzet odáig jutott, hogy ma már nem kibeszélhető mindaz, ami velünk történt. Elérkezett az idő annak meghaladására. Itt már nem igazság-igazságtalanság, békesség-békétlenség dichotomákkal leírható jelenséggel állunk szemben, hanem az önpusztítás kétségbeesésre okot adó helyzetével. A kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe bibliai igazságot valló és hordozó egyházaktól, és ebben a magyar református egyháztól kellene kiindulnia egy kezdeményezésnek a jelenlegi közállapotok meghaladására. Ez lehetne a reformáció félévezredes ünnepének és teológiai igazságának társadalmasítása, az egyház prófétai szolgálata, békességért közbejáró papi tisztsége és krisztusi megbocsátás királyi méltóságának meghirdetése. Teológiai értelemben a helyzet egyetlen reálisnak tűnő megoldása. Mert a valóság irracionalitására adekvátabb választ nem tudok elképzelni, mint az isteni igazságigénynek az emberi lehetetlenségbe való belehelyezését a gyűlölet meghaladására.
Nem lezárna valamit ez az igény, hanem beengedne a közbeszédbe egy új viszonyulási lehetőséget, új szóhasználatot, nem mellékesen újfajta paradigmatikus gondolkodást. Háttere nem a transzcendentális megalapozásból, hanem az azt lehetővé tevő isteni igazság-kegyelem bizonyosságából eredeztethető. Igazság a meglévő helyzet, igazság annak állandósulása és kibékíthetetlensége, igazság az ebből fakadó „örökös készenléti” állapot és igazságnak kell tekintenünk ennek a helyzetnek a lehetetlenségét is. Ennek meghaladása és ígérete a lehetetlenség kegyelme. Ami nem állapot, hanem olyan következmény, amiben mindenki jobban érezné magát értékrendjében, viszonyulásaiban. Aprócska lépés talán. De a nagy utak az első lépés megtételével kezdődnek.

Hozzászólások