"Elhunyt Kányádi Sándor, költő. Szerettem. Azt hiszem, az Urbanistán azzal a paddal lehetne róla legméltóbban megemlékezni, amelyik a 3-as metró Arany János utcai megállójában áll."

Kányádinak már életében szobrot állítottak. Vagy valami olyasmit - Index.hu/urbanista

 "Valószínűleg sokan látták már azt a padot, amit a Kossuth-díjas költő tiszteletére adtak át 2003-ban az Arany János utcai metróállomáson. Kányádi 'Hiúság' című versében olvashatjuk azt a kívánságot, hogy egy saját padra vágyik az Arany János nevét viselő állomáson. Ezen felbuzdulva 2002-ben kezdeményezték a BKV igazgatóságánál, hogy valóban állítsanak fel egy padot Kányádinak. Így is történt, a pad most is ott áll a szóban forgó metróállomáson, fölötte ezzel a felirattal: Ez itt Kányádi Sándor padja, aki fáradt, megpihenhet rajta."

Kányádi Sándor sosem akart magának padot - fidelio.hu

Tegnapelőtt, június 20-án, szerda hajnalban, életének 90. évében elhunyt Kányádi Sándor.

A hírt több portál is megosztotta, közösségi oldalakon emlékeztek meg róla, fényképekkel, idézetekkel. Volt, aki még azt is felemlegette, hogy járt a teológián, meghívták beszélgetésre, találkozott az ifjakkal a bölcs, de mindig lánglelkű öreg. Én nem lehettem részese ennek az eseménynek, akkor már régen nem jártam az intézménybe. Sosem találkoztam Vele személyesen - testben legalábbis nem. Mégis ott, a teológián jött nagyon közel hozzám. Ő is és az erdélyi kisebbségi magyar lét is.

Még a Ceausescu érában, mikor szocializmus és egypártrendszer uralkodott nálunk és a szomszédban is, a budapesti teológia öreg Ladájával rendszeresen jártak az elszántabb lelkésznövendékek Erdélybe, alapvető tisztálkodási- és élelmiszerekkel, gyógyszerekkel látogatva meg az ottani magyar lelkészeket, barátokat. Emlékszem most is a gyomorszorító határátkelésekre, a szépséges tájakra és a sötétben osonásokra alig járható utakon. Idősebb teológustársak hívtak-vittek magukkal, és én akkor szembesültem a valóságnak ezzel a tájékával - mindenféle értelemben.

Megrázó ébredés és frusztráló együttérzés, azonosulás volt ez, amit szavakkal nem is nagyon lehetett kifejezni, de akkor találtam rá igazán Kányádi verseire, az ő szavainak vibráló folyamára, amik mindezt megfogalmazták helyettem is. Gyönyörűen és annyira fájdalmasan. A megalázott, lelkében megtiport, nyelvében, kultúrájában, nemegyszer létében veszélyeztetett romániai magyarság sorsát.

"Húzd meg, ereszd meg! / Pórázon a pacsirta: / Énekén hallom."

"Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?"

"Nyeld le a nyelved! / Egyszerre jóllakhatsz vele: / egyetlen egyszer."

Olyannak tűnt ő nekem, mint egy bácsi testébe rejtőzött ifjú lovag. Népe iránti hűséggel, elkötelezettséggel, felelősségtudattal, de mély érzékenységgel, keserű reménységgel és szókimondó őszinteséggel az emberről - küzdött makacsul, hős iróniával. 

"vannak vidékek / ahol az ének / kiment szokásból / ha van is élet / azt hihetnétek / mindenki gyászol // pedig csak védett / helyen az ének / valahol mélyen / szunnyad a lélek / legjobban féltett / gyönge csücskében // vannak vidékek / ahol a népek / csöndben az ágak / jelekkel élnek / beszélni félnek / viharra várnak"

Kányádi egyszerre konkrét, mindig élethelyzetekre, politikára, a társadalomra reagálva, de mégis olyan időtlen vagy inkább örökérvényű bölcsességgel, látással, amitől mindig aktuális, friss marad. Az lehetett akkor egy fiatal teológus lánynak, és azóta is sokaknak. Azzá tudta tenni Aiszóposz ókori állatmeséit is

A fölfuvalkodott béka és az ökör
(Egy vidéki mitugrászra)

bevallom engem néha már gyötör
nemcsak gyötör de szinte mintha fájna
a nagyravágyó béka s az ökör
ezópusz óta híres fabulája

mert mindeddig harsányan kinevettük
a pukkadásig fölfuvalkodót
s most mintha nevetni nem volna kedvünk
ökörnyi már az öklünknyi se volt

fújja magát s a magáét a béka
megvalósulni látszik vágya célja
mind hatalmasabb csődöt mond a vén

fabulák minden eddigi receptje
hőköl szomjan az ökör s még remény
sincs arra hogy a béka kirepedne

1983

Nézem a padról készült fényképet, a padról, amit igazából Kányádi nem is akart. A "pad" avatásán, amire meghívták, fel is emlegette magát az állomás névadóját, Arany Jánost, aki szerint "élő emberről még egy fűszálat sem szabad elnevezni". Egyszerűen naív jóakarók túl szószerint vették fia huszadik születésnapjára írt 'Hiúság' című versét: "lelkemre / többre / nem / vágyom / lenne / bár / egy / padom / lenn / az / Arany János / nevét / viselő / metróállomáson"

Nekem mégis nagyon tetszik ez a pad. Tényleg hasonlít Kányádira cheeky - kovácsoltvas vázával, a rácsavarozott vastag falapokkal, egy régi kor stílusában, helyet követelő egyéniséggel mégis ott áll a modern metro aluljáróban, és derűs erővel megállásra és megpihenésre hív: kiülni az élet sodrásából - egyszerre benne és mégis kívül - rálátni és elgondolkodni. 

Ha nekem egy ilyen padnyi nyomom lehetne, talán megszólított emberéletekben, boldog lennék. De elég lenne még egy sámli is.

Kányádi Sándor ennél sokkal hatalmasabb nyomot hagyott a magyarban és a világban...