Országos közvélemény-kutatás zajlik felnőtt, gyakorló keresztyének körében. Március 20-án éjfélig lehet kitölteni az online kérdőívet. Az anonim online kutatás a keresztyének egyes attitűdjeit, véleményét, aktivitását vizsgálja öt kiemelt területen, például: miként gondolkodnak, milyen csoportok alkalmain vesznek részt, honnan tájékozódnak, milyen rádiót hallgatnak, milyen honlapokat olvasnak.
Szóval ülünk itt a komfortzónánkban szépen, csendesen. Elvagyunk. Én, az egyén: minden megy a megszokott ritmus szerint, ami unalmas és fárasztó, de legalább biztonságos. És elvan a közösség is: hetente szigorúan egy alkalommal meghallgatjuk a megszokott igehirdetést, ahol képet kapunk arról, ami rossz, értesülünk elkövetett bűneinkről, kollektíven haragszunk azokra, akik most sem jöttek, végezetül kezet fogunk a pásztorral, aki az ajtóban kellemesen meleg kézfogással búcsúzik az (unalomig) ismerős arcoktól. Aztán minden megy tovább, mintha mise’ történt volna…újra…meg újra…meg újra…
Komfortzóna – pontosan ez jutott eszembe, mikor egyházunk hivatalos online felületén értesültem a hitüket gyakorló, felnőtt keresztyének körében végzett felmérésről. A felmérés jó, az összeállítók igyekeztek mindenre kiterjedő kérdőívet szerkeszteni – arról az apró, ámde fontos tényről most feledkezzünk is meg, hogy az online kitöltésből kimaradnak a történelmi felekezetek törzsbázisát alkotó vidéki nyugdíjasok, idős emberek, akik nem használják az internetet- ennek ellenére a „magunkba tekintés és a körültekintés, a személyes és közösségi reflexió” fontos eszköze lehet az összeállított kérdéssor. Alapvető kérdés a betekintés, és van értelme a hasonló felméréseknek, mégis, gyakran érzi úgy az ember, hogy az egyház folyamatosan önreflexióra hív, köldököt néz, kiscsoportban gondolkodik, felmér és megvitat– aztán nem történik semmi. Aztán mindig lesznek lelkes, és elkötelezett emberek, akik meg szeretnék érteni, mi az oka annak, hogy ennyire távol vagyunk a ma emberétől. (Kár lenne ennek tényszerűségét tagadni: csak vizsgáljuk meg a legutóbbi népszámlálás sorait, vagy objektíven tekintsünk bele egyházunk átlagos életébe, sajnos ezt tapasztaljuk. Üdítő kivételek természetesen mindig vannak.) Aztán eltelik egy kis idő, mígnem szépen, lassan lelkesedésük elmúlik, legfeljebb az értetlenség marad, legrosszabb esetben a hevület cinizmussá változik, a kettő között pedig ott tátong valami megmagyarázhatatlan kedvetlenség és szomorúság.
Komfortzóna: mintha a keresztény ember, a keresztény felekezetek folyamatosan (lelkipásztorként az egyházban töltött eddigi éveim alatt legalábbis ezt tapasztalom) a komfortzónában működnének. Mintha ki sem akarnánk lépni onnan. Csak figyeljük meg az alkalmainkat, igehirdetéseinket, megszólalásainkat. Saját nyelv, saját kultúra, saját programok, saját szereplők. Mintha azt akarnánk üzenni a külvilágnak: köszönjük, nem kérünk belőled – közben persze hiányoljuk őket. Pedig Krisztus szava most is igaz: a világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését. Baj csak akkor van, ha a fiaknak nincs kedvük a világba elindulni, ha az élő Ige csak idézetként működik, ha úgy élünk, mint Izrael népe Éli főpap idejében: kijelentés ugyan nincs, mégis „megyeget” a kultusz, elvagyunk a magunk bűneivel, ha pedig valaki ébredne, inkább megkérjük, hogy hagyjon bennünket békében nyugodni.
Kegyetlen hajnal, jéghideg, az arcomat friss szél csapja meg – énekli Ákos, aki pedig már életében kimozdult a saját komfortzónájából akár sport, kirándulás, tanulás vagy egyéb, talán kellemetlenebb impulzus révén, az tudja, mennyire szokatlan és kemény az indulás. Már az első percben visszafordulnál, ha pedig ezt nem teszed, folyamatosan azon gondolkodsz, miért nem hallgattál azokra, akik szerint jobb lett volna maradni. Talán még magadtól is megkérdezed, „mit keresek én itt”, holott legbelül tisztában vagy azzal, mennyire jól tetted, hogy elindultál. Kétségek között hányódva mész előre, mígnem megtapasztalod, mennyire lélekemelő az úton lenni – hiszen nem is vagy egyedül. Működni kezd minden, és ez a „működés”, az úton történő haladás maga az áldás. Innen már nincs megállás.
Jézus mást sem tett, mint erre a kimozdulásra hívta az őt körülvevőket. Minden szava, mozdulata, tanítása más volt, mint amit az akkori ember az akkori egyháztól megszokott. Ő úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mint az írástudók.
Kimozdulni a komfortzónából annyi, mint a halottakra hagyni a halottakat, és Őt követni. Akkor is, ha fájdalmas. Őt követni annyi, mint megbocsátani. Ha kell, hetvenszer hétszer is. Másként hallgatni az igét. Megszólítani a mai Zákeusokat. Meghallgatni a mai Mária Magdalénákat. Kimozdulni a komfortzónából nem más, mint maga a misszió. Péterék nagypénteken, és ugyanők pünkösdkor. Pál a pogányok között, Pál Filippiben és Athénben, az Itáliába tartó hajón, Pál a máltaiak között.
Csak az ehet az öt kenyérből, csak az láthatja a feltámadt Lázárt és a pogány Kornéliuszt, csak az tehet tanúságot Agrippa, vagy akár a császár előtt, aki engedi, hogy Isten Lelke kimozdítsa megszokott keretei közül.
Mire vársz, mire várunk még?
Hozzászólások