Felavatták a Visegrádi-hegység egyik legmagasabb pontján található prédikálószéki kilátót. A 639 méteren álló, 12 méteres kilátót a Pilisi Parkerdő Zrt. építtette.
Kb. 3 éve, egy balatongyöröki családi nyaralásunkon történt, hogy némileg spontán programjavaslatomra, miszerint „úgysincs jó idő, túrázzunk egyet...!”, egyedül az akkor 7 éves Ábel fiam reagált pozitívan, így ketten fogtuk magunkat, egy új, de már kissé szakadt, kínai hátizsákot, benne enni- és innivalóval, valamint egy, a nyaralóban talált ütött-kopott távcsővel és útközben minden tájékoztató táblát becsületesen végigolvasva felsétáltunk a Bél Mátyás kilátóhoz. Épp a tanúhegyekről való, meglehetősen szórványos ismereteimet osztottam meg fiammal, amikor lépteket hallottunk. Egy ötvenes házaspár lihegett fel közénk, s miután 2 perc alatt körbenézték a Balatont, a Káli-medencét, a Keszthelyi hegységet és a Somogyi dombságot, beszédbe elegyedtünk. Elmondták, hogy ők tervszerűen járják az ország kilátóit, jegyzetfüzettel és térképekkel, és hogy ez utóbbin egyre több a pipa és egyre kevesebb a fehér folt. Bevallom, bár addig is sokat csavarogtam a természetben és természetesen egy-egy túra során gyakran egy szép panorámás, mostanában egyre igényesebben megépített „turisztikai objektum” tetején találtam magam, azóta én is még tudatosabban látogatom ezeket és egyre gyakrabban gondolkodok azon, hogy miért is fontosak az ember életében a kilátók...?
A Mount Everest első meghódítójának, Edmund Hillarynek tulajdonítják a legendás választ arra a kérdésre, hogy mi vonzza a hegyekben, miért kell újabb és újabb hegycsúcsot megmászni? „Mert ott van...” Mert ott vannak... S az ember már csak olyan, hogy felfelé tör, s ha már fenn van a csúcson, akkor szeretne látni is onnan valamit. Általában erdőborította hegyeinkre hiába kapaszkodunk fel, nem fogjuk látni a fáktól a világot... Kellenek a kilátók!
Amikor sokszor többórás gyaloglás után, egyre meredekebb útszakaszokat leküzdve jóleső fáradtsággal felérkezünk a toronyba, olyan érzésünk lehet, hogy igen, megcsináltuk... Legyőztünk magunkat... Felülemelkedtünk önmagunkon...! Talán ez a legkifejezőbb megfogalmazása annak, hogy mi játszódik le az ember lelkében, amikor feljut a hegyre, kidugja fejét a sűrűből és valami egészen különös lelki emelkedettség lesz úrrá rajta! Sokszor megfigyeltem már magamon, hogy az út során, az erdőben, a sűrűben még elő-előjönnek az otthonról magammal hozott gondok, kérdések, nyugtalanító gondolatok,, vívódások, a „rágcsálnivalók”, de oda fel legtöbbször már gyógyultan érkezem... Biztos van, de én eddig még nem találtam ennél hatásosabb gyógymódot, kúrát, terápiát... És ez még csak a teljes folyamat első része...
A második az, amikor az ember körbenéz! És kitágul a horizont! És kinyílik a világ! S megfeledkezel magadról. Te már nem leszel fontos. A gondjaid sem. Eltörpülnek a látómezővé szélesedett mikrokozmoszod nagysága mellett. Vagy éppen teljesen eltűnnek... Időnként szemeiddel próbálod ugyan rekonstruálni az utat, hogy hogyan jutottál el idáig, meg keresed a lefele vezető ösvényeket is, melyeken menned kell, de most nem te vagy fontos... Hanem a kilátás! A panoráma! Valami kis ízelítő a végtelenből... Igen, ilyenkor fent a kilátóban gyakran eszembe jut Weöres Sándor klasszikus mondata: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra...”
Meglátásom szerint egy ilyen erdei-hegyi kilátó akkor tölti be teljesen feladatát az önmagát a világban kereső kóborember életében, ha az templomként is szolgál! Ha úgy érezzük, hogy Istenhez kerültünk lélekben is közelebb! Ha Vele találkozunk! Vele, aki néhány hegyen már megmutatta önmagát az embernek. A Sínai hegyen, ahol örök útmutatást adott népének, s az emberiségnek. A Sion hegyén, ahol újra és újra találkozási lehetőséget biztosított az Őt keresők számára. S persze, a Golgotán, ahol Jézus Krisztusban végképp magához ölelte végtelen szeretetével azokat is, akik számára az életben már nem nagyon van más kilátás...!
Csodálatos, hogyha az ember egy ilyen kilátói áhítatban egyszerre éli meg a hatalmas, világot teremtő és a személyesen engem megváltó Istennel való találkozást! De nem kell ennek feltétlenül így lennie. Nekem is sok olyan kilátó-élményem van, amelyből hiányzik ez a fajta Teljesség. Mégis jó visszaemlékezni, felidézni. Végül ezek közül kettőt hadd osszak meg a Kedves Reposzt Olvasókkal!
Az egyik majd 30 éve történt, az akkori NDK-ban (ehemalige DDR) , a Harz hegység egy kis városában, Gernrode-ben töltöttem diakóniai évemet, egy öregotthonban dolgoztam. Kint létem utolsó napjaiban, gondoltam, utoljára csavargok egyet, s hogy ne egyedül legyek, egy üveg debrői hárslevelűt is vittem magammal... Már esteledett, amikor valahol Bad Suderode és Thale között sikerült egy masszív kilátótoronyban kikötnöm. Meg az üveg bort kinyitnom... Arra még emlékszem, hogy sokat énekeltem... Meg nyilván egy kicsit a német lányokat is megsirattam... Elbúcsúztattam életem egyik legszebb esztendejét, 19 éves voltam akkor... Ott töltöttem az éjszakát. Egy kerek erdő közepén... De a német precizitással megkonstruált építmény, mint egy feste Burg, vigyázott rám...
A másik „torony-élményem” szűkebb pátriámhoz, Keneséhez, illetve a fölötte magasodó Soós-hegyre emelt kilátóhoz kapcsolódik. Néhány éve egy nyári nap döntöttünk úgy, hogy felviszem a famíliát, s onnan megmutatom majd nekik életem főbb helyszíneit, gyermekkorom ifjúságom színtereit. Mutogattam is lelkesen, hogy ott van a Bereg, az Öreghegy, a Rigóvölgy... Nézzétek, ez itt a német katonatemető, aztán alattunk a Partalja, itt régen még a Balaton hullámzott, a legenda szerint Soós Lajos költő szerelmi bánatában innen fentről ugratott a lovával a hullámsírba... Arra még emlékszem, hogy megkérdezték, hogy mi lett a lóval... De arra már nem, hogy hogyan kommentelték azt, amikor a Balatonról meséltem nekik... Hogy ott mentek át a múlt század elején szekerekkel a jégen a túlsó partra, hogy amott, a régi SZOT-üdülőnél volt egy hatalmas vonatbaleset, hogy abból a nádasból egyszer elkötöttünk egy csónakot... Ugyanis amíg én azt gondoltam, hogy mögöttem, a kilátó belsejében lelkesen hallgatják a gyermekeim, mindazt amit mondok, kiderült, hogy ők már kívülről igyekeznek felmászni hozzám...