Nem tudom, a laikus olvasó el tudja-e képzelni, milyen helyzet az egy lelkipásztor, egy pap számára, amikor bezárják a templomát? Nos, ez maga az abszurditás.

Üres templomban prédikálni, misézni maga a megvalósult szürrealitás. Ez a mintha valóság, amikor a létező és a nem létező egymásba csúszik, s amikor óriási lelki és intellektuális erő kell annak meglátásához, hogy a valóságosan üres templom, az életre kelt semmi csak érzékcsalódás. Úgy kell prédikálni, misézni, mintha ott lenne a gyülekezet, mintha a templom tényleg az a hely lenne, amire rendeltetett. Ez az a helyzet, amikor labda nélkül kell játszani. És nem azért, mert a pap megőrült, s összetéveszti a valóságost a nem valóságossal. Hanem azért, mert maga a valóság fordult ki önmagából. „Győzz meg, hogy ami látszik, az való” – írja Arany János a Vojtina ars poétikájában. Nos, ebben a szürreális helyzetben nem csekély erőfeszítés feldolgozni az üres templom nagyon is valóságos valóságát, úrrá lenni a semmin, s olyan meggyőződéssel prédikálni, misézni, hogy ami látszik, az nem a való.

Nincs rálátásom ugyan a mai magyar papi-és lelkésztársadalom egészére, de a dunántúli református lelkipásztorokat ismerve, tehát saját tapasztalat alapján, no, és az internetes felületeken elérhető híradásokból az kép rajzolódik ki előttem, hogy a magyar lelkészek és papok a vírus okozta döbbenetes kihívásra hihetetlen erővel, tettrekészséggel, s mondhatom, hősiességgel válaszoltak.
Köszönet nekik!

Aki veszi magának a fáradtságot, s a neten istentiszteletek, misék után kutat, pillanatok alatt rádöbbenhet arra, hogy a templomi alkalmak soha nem látott sokasága vált elérhetővé. Dunántúli református lelkipásztor lévén, az olvasó talán megbocsátja nekem, hogy a Somogyi Református Egyházmegye lelkipásztorainak nagypénteki istentiszteletét hozom ide. Egészen elképesztő. Ahány lelkipásztor, annyi üres templom. Csak kérem az olvasót, képzelje el a valóságos helyzetet. Ott áll a lelkipásztor az úrasztala mögött, Igét olvas, énekel, prédikációt mond, imádkozik, a templom meg üres, gyülekezet sehol. Hogy lehet kibírni ezt a helyzetet? Szembenézni azzal az irtózatos magánnyal, ami ilyenkor egy üres templomban a lelkipásztorra és papra nehezedik?

 

 

És mégis helytállnak, és mégis ott vannak, és szembenéznek a semmivel, és nem hiszik el, hogy ami látszik, az való.

Tudom természetesen, hogy milliónyi azoknak az embereknek a száma, akiknek ebben a krízishelyzetben köszönetet kell mondanunk. Megérdemlik. De ne hagyjuk ki a papokat-lelkipásztorokat sem!

Az ő szolgálatuk olyan, hogy eredményességét, hasznosságát nem lehet egzakt számokkal mérni. Ki tudja megmondani, hogy ezek az online egyházi alkalmak hány helyen, hány embernek nyújtanak erőt, vigasztalást, bíztatást ezekben a nehéz napokban? Erről nincs adatbázis. De talán egy linkgyűjteményt össze lehetne majd állítani. Nem akármilyen kormetszet lenne a mai magyar papi-lelkipásztori társadalomról, s üzenet az utókornak is. Mert az nem kétséges, hogy egyszer, valamikor, napjaink története, benne az egyháztársadalommal, a keresztyénséggel, a papokkal-lelkipásztorokkal az emlékezetpolitika nagy témája lesz. Egyház a járvány idején.

Szögezzük le már most: egyházaink tagjai, a mai magyar kereszténység, lelkipásztorok és papok érzékenyen és jól reagáltak a vírus okozta abszurd helyzetre, és felmérhetetlen jelentőségű az a szolgálat, amelyet azért tettek, hogy a mai magyar társadalom lelkileg is túlélje a veszélyhelyzetet.

Ezt annál inkább is meg kell tennünk, mert ismerünk mi olyan emlékezetpolitikát is, amely a keresztyénséget úgy, ahogy van, a történelem bűnbakjává tette, vagy az egzotikumok világába sorolta. Nem mintha a keresztyénség tökéletes lenne, nem mintha a kritika én önkritika teljesen indokolatlan lenne, de mégis, itt az ideje újra és erőteljesen kimondani az a jót, amellyel az Úristen a magyar társadalmat a keresztyénségen keresztül megajándékozta. És megajándékozza ma is.

Köszönet minden keresztyénnek, akiknek a számára az egyház még fontos, akiknek hiányzik a templom, akik most is szomjúhozzák Isten üzenetét, akik most hordozzák az egyház fennmaradásának terhét. S köszönet minden lelkipásztornak és papnak, aki az abszurditás napjaiban is hirdeti az Igét.

Hozzászólások