Dr. Lotte N. Dyrbye, az amerikai Mayo Clinic College of Medicine munkatársa, a kutatócsoport vezetője szerint a felmérésben szereplő orvostanhallgatók körülbelül egyharmada megfelelt az alkoholfüggőség klinikai kritériumainak abban a tanulmányban, amely elsőként derít fényt az orvosnak készülő diákok körében gyakori kiégés és az alkoholhasználat és -függőség összefüggéseire. Ez az arány közel kétszerese a más egyetemeken tanulók körében előforduló alkoholproblémákénak.
Nem tudom, hogy mi lészen gyermekeim jövendője, merthogy megálmodni lehetetlen legalább annyira, mint kikövetkeztetni abból, amiben ma benne vannak. Lányunk orvostanhallgató. Pontosabban fogorvostan hallgató. Innen, a messzi prériről (Magyarországon úgy nevezik, hogy a vidék) holmi önbizalmat kellett belé önteni, hogy képes a székesfőváros (vidékről nézve a legnagyobb honi falu) orvosi egyetemére bejutók szintjét is megütni. Az indulás már jelezte, hogy az orvosis diáklét nem gyaloggalopp. Hatalmas a nyomás és kívánalom. Fontos a precizitás és a dolgok komolyan vétele.
Lányunktól tudom, hogy az első félév vizsgáin nem kevesen véreztek el. És akkor korántsem ért véget a megpróbáltatások ideje. Úgy látszik, az életnek vannak olyan területei, ahol többet kell teljesíteni. Csakhogy ez viszonylagos, merthogy ez az élet minden területére igaz. Ennen magához képest.
Kiégnek az érintettek idő előtt.Mindez azért jutott eszembe, mert nemrég kezembe adott egy presbiter egy prospektust, amelyben őket a lelkészek kiégéséről tájékoztatták és kérték, hogy adják át ezt a lelkipásztoruknak. Legalábbis saját vallomása szerint. Nem tudom, hogy milyen konferencián, kik és milyen adatok alapján gyűjtötték az adatokat a kiégésekre nézve, ami valóban létező jelenség. De nemcsak a lelkészek között. Krisztus jó vitézeinek, a presbitereknek aktivitása is megérne egy kálomista misét. De nem is ez, ami szóra bírt, hanem az a hozzáállás, ahol egy beazonosíthatatlan konferencián – merthogy a brosúrát átnyújtó atyafi erről szót sem ejtett – a presbitereket a lelkészek kiégésével traktálják. Nyomatékosítani szeretném: a probléma valós! Én is ismerek nem egy kiégett lelkészt.
De érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogy mi vezetett el ide? A teológiai tanulmányoktól elindulva a konkrét helyzetig. S ha a diagnózis már meglenne, a terápiára ki fordít figyelmet? Ha egy lelkipásztor nem tudja megvédeni magát, ki áll mögötte? A presbitérium? Egyházi elöljárói? Gyülekezetének tagjai? Kik és hányan imádkoznak az Ige szolgáiért?
Én tudom, hogy értem sokan és sokféleképpen, és tudom azt is, hogy mit jelent ez nekem. De azt is, hogy a nagy kritikusoktól sosem hallottam, hogy imádkoznak. Remélem, hogy másokért, más lelkipásztorokért igen. Minden kritikát megfogalmazó az Úr elé viszi kiégett és kiégettségében is szolgáló lelkipásztorát. Merthogy ez az igazán keresztyéni cselekedet. De ennél több az igazi szolgálat. Levesz az Ige szolgáinak szolgálati terheiből. Csak annyit, ami rá esik. Néhány család meglátogatását. Egy-egy bibliai igének átnyújtását (az egyetemes papság nevében) az érdeklődők részére. A templomba elsőként érkezik, szeretettel fogadja az ismeretleneket, elnézi tájékozatlanságukból fakadó tévedéseiket és nem rendre utasítja csupán őket.
Szóval hordozza a másik terhét. De nemcsak szóban, sokkal inkább cselekedetben. Ezt is érdemes lenne egy-egy ilyen konferencián elmondani. S ha majd ugyanez a presbiter, aki a prospektust fontosnak tartotta átnyújtani vall egy ilyen vallomással, azt mondom, érdemes egyházi konferenciákon való részvételre buzdítani az atyafiakat, hiszen ott nemcsak egyházkritikát hallanak, hanem eligazítást arra nézve is, hogy Isten gyermekeinek egymás terhét hordozni nem csak érdemes, hanem kell is.
Mielőtt orvosok kezébe kerülne a burn out-os Ige-szolga.