A püspök beszédében arról szólt, hogy a rendszerváltás idején azzal a reménységgel egyesültünk újra az elveszített Európával, hogy megtaláljuk benne a kommunizmus évtizedei alatt hiányolt európai identitást. Ehhez képest még „mindig keressük azt a mély és erős, jó értelemben radikális keresztyénséget", ami a reformáció célkitűzése volt a forrásokhoz való visszatéréssel és a keresztyénség külső formáinak megújításával.
Teljes egyetértéssel hallgattam Bogárdi Szabó István szavait. Azt hiszem, a püspök egy nagyon széles körben átélt magyarországi érzületet fogalmazott itt meg. Pontosan emlékszem a rendszerváltozás körüli időkre. Azt mondtuk, nekünk nem kell a Nyugathoz csatlakoznunk, mert hiszen kulturálisan mindig is oda tartoztunk, csak egy ateista ideológia által alátámasztott nagyon is fizikai diktatúra elszakított bennünket. S a Nyugat alatt természetesen a keresztyén Európát értettük. Tényleg abban a naiv hitben éltünk, hogy Európa – a szó kulturális-civilizációs értelmében – még keresztyén. Aztán lassan rá kellett döbbenjünk arra, hogy az az eszmei Európa, amelynek újra a része lehettünk, nem az az Európa, amelyről a kommunista ateizmus zárt világában álmodoztunk. A rendszerváltozás után több mint negyed századdal ki kell mondanunk: csalódtunk.
Persze, arról itthon is tudtunk, hogy az egyházias keresztyénséggel a Nyugaton is gondok vannak. Kiürülnek a templomok, s egyre többen gondolják úgy, hogy az a régi, hagyományos, templomos keresztyénség immár nem része a mindennapok világának. Némileg szépítően ezt a folyamatot illettük a „szekularizáció” kifejezéssel, s könyvtárnyi irodalom született itthon is a jelenségről. Szinte magától értetődőnek gondoltuk, hogy a szekularizáció valamiféle kikerülhetetlen és szükségszerű történelmi „fejlődés”, hogy tehát az a dolgok „természetes” menete, hogy a keresztyénség egyre inkább a múlté. Nem mintha tiltva lenne, avagy üldöznék, hanem egész egyszerűen azért, mert a keresztyén civilizációs öntudat és hagyomány összeférhetetlennek tűnt fel a modernitással és a progresszivitással szemben.
Különös módon, éppen napjainkban válik egyre nyilvánvalóbbá a migráns-válság nyomán, hogy a keresztyénség térvesztése mögött nagyon is tudatos ideológia munkálkodott. Ez az ideológia azt tűzte ki célul, hogy a hagyományos európai öntudat és közösségi identitás két alapvető eszmei támaszát, a keresztyénséget és a nemzettudatot valami újra cseréli fel. Hívhatjuk ezt az új ideológiát az „európai értékek” ideológiájának is, amelynek az a tartalma, hogy sem a keresztyénség, sem a nemzettudat nem lehet immár alapvető és meghatározó közösségképző eszme. Régi identitásalkotó szerepükről le kell, hogy mondjanak, s helyükbe olyan vezérlő eszméket kell állítani, amelyek meghaladják és felszámolják a nemzettudatot és a kulturális-civilizációs karakter ideáját. Nincs tehát olyan, hogy „keresztyén Európa”, maga a képzet is idejétmúlt, mint ahogyan a nemzeti identitás kategóriája is az értelmét veszti a szükségszerűnek beállított egyetemes globalitás fényében.
Különös módon, éppen napjainkban, a migráns-válság kapcsán válik nyilvánvalóvá, hogy a hagyományos európai eszmeiséget felváltó új ideológia messze nem a „véletlen”, a történelem „természetes menetének” az eredménye, hanem nagyon is tudatos ideológia. Visszatekintve, hihetetlennek tűnik az a nagyfokú naivitás, amellyel a rendszerváltozás környékén, a kommunista ateizmus fogságából szabadulva a „keresztyén Európában” reménykedtünk. Nemhogy nincs itt szó a „keresztyén Európáról” mint a közösségi identitás legfőbb támaszáról, hanem maga a kifejezés is jóformán „tiltott”, politikailag nem korrekt, hiszen mögötte az egységes eszmeiségű társadalom képe áll. A migrációhoz való viszony az európai vezetés legfelső szintjén pontosan mutatja, hogy az úgynevezett „európai értékek” ideológiájába immár nem fér bele a kulturálisan egységes társadalom ideája, így a keresztyénség mint közösségi identitásképző erő sem („a vallás magánügy"), sem a nemzettudat mint a közösségi öntudat legkarakteresebb kifejeződése.
Természetesen, pontosan tudjuk, hogy mi áll a hagyományos európai eszmeiség feladása és az új európai ideológia megszületése mögött. Talán Adorno fogalmazta ezt meg a legérzékletesebben, miszerint Auschwitz után verset írni nem lehet. A mondat igazsága ugyan kétséges, de abban Adorno-nak igaza van, hogy Auschwitz mindenképpen cezúra. Aki nem érti, hogy a Holokauszt után valami újnak kellett kezdődnie, az valójában semmit sem ért a második világháború utáni Európából. Ám ugyanakkor nagy kérdés, hogy vajon a hagyományos európai civilizációs karakter teljes feladása a megfelelő válasz-e a Holokauszt borzalmára. Európa ezt az utat választotta.
Csalódásunk mögött tehát nem az a meggyőződés áll, hogy az Auschwitz utáni európai történelem folytonossága minden további nélkül megőrizhető lett volna. Nem lett volna az.
Csalódásunk annak szól, hogy Európa saját történelmének korrigált újraolvasása helyett megtagadta saját kulturális-civilizációs karakterét. Ez különös és abszurd tapasztalat egy olyan ember számára, aki a kommunista ateizmus kulturális hegemóniájából szabadulva egy olyan Európában reménykedett, amelyet nem ural a „múltat végképp eltörölni” ideája. Ám most már úgy tűnik, ez a gondolat, mármint a kulturális emlékezet teljes felszámolása – más motívumoktól vezérelve ugyan –, de a Nyugaton is uralkodóvá vált az eufémisztikusan „európai értékeknek” nevezett, amúgy eléggé homályos ideológiában. Nem véletlen, hogy ez az új európai ideológia mindig is nagyobb megértést mutatott a kommunista diktatúrával szemben, hiszen van egy közös nevező, mégpedig a kulturális hagyománnyal és közösségi emlékezettel való részvétlen szembehelyezkezdés.
Számomra nem kérdéses, hogy a Nyugat történelmi válasza saját történetének feldolgozására, vagyis a civilizációs-kulturális karakter megtagadása zsákutca, s egyre csak mélyülő identitásválsághoz vezet.
Ennek – nem véletlenül – épp napjainkban lehetünk a tanúi.
Hozzászólások