Nem tudom, megkérdezte-e már valaki teljes komolysággal a közoktatás legfontosabb szereplőit, a kicsi gyerekeket arról, mennyire elégedettek iskolai életükkel. Nem idétlen tévéműsorokra gondolok, ahol hatásvadász szerkesztők szinte a gyerekek szájába adják a poénosnak szánt válaszokat.

Az oktatás reformja – ahogy az én harmadikosaim szeretnék - kepmas.hu

Nem tudom, az én harmadikosaim hogyan boldogulnának a címben szereplő első szó leírásával. Ismerek néhányat. Amikor rájuk gondolok, látom elszánt igyekezetüket, miközben egy-egy feladattal birkóznak. Látom őket egy-egy nap végén hazafelé bandukolni. Hallom kérésüket egy-egy hittanóra elején: ugye, játszunk valamit?

Gondolom, másnak is megvan a maga harmadikosa. Akit kicsit közelebbről ismer, belelát az életébe. Akit meghallgat, mikor az a sok tanulnivalóról panaszkodik. Aki mellé odaül és segít a házi feladatban vagy egy dolgozatra való felkészülésben.

Látjuk tehát őket, kísérjük őket. Talán sajnáljuk is őket, ha belegondolunk: reggel nyolctól délután négyig (illetve a többség már jóval nyolc óra előtt) az iskolában vannak. Keményen dolgoznak. Igyekeznek megfelelni a különböző elvárásoknak. A szülőkének, a tanárokénak. Saját maguknak.

Vajon – ha lehetőségük lenne rá -, mit változtatnának ők a mai helyzeten? Ezt a kérdést tette fel harmadikosainak egy tanítónő. A válaszok pedig érkeztek is szépen egymás után.

Első helyen szerepelt a vágy: miért ne kezdődhetne az iskola kicsit később? És miért nincs arra lehetőség, hogy azoknak a szülőknek, akiknek kisiskolás korú (és óvodás) gyermeke van, később kezdődjön a munkaideje? Akkor nem kellene az egész családnak feszülten, kiabálva, rohanással tölteni a reggelt, nem lenne a szülők vérnyomása az egekben, mire beérnek az iskolába. Főleg a nagyobb városokban, ahol lehetetlen közlekedni az iskola- illetve munkakezdés előtti egy órában. Persze, az is sokat segítene a helyzeten, ha mindenhol megfelelő úthálózat segítené a közlekedést. Ami pedig az összefogást és egymás segítését illeti – mert ezzel kapcsolatban is volt elgondolása a megszólaló gyerekeknek -, ösztönözni kellene a szülőket, munkatársakat arra, hogy vigyék el egymást az iskolába vagy a munkahelyre.

Életkoruknak megfelelően fejezték ki igényüket a mozgás, a játék, a közösségi program után is ezek a gyerekek. Legyen mindenhol játszótér focipályával, alatta esetleg uszodával (mert így kevesebb helyet foglal). Legyen az órák között lehetőség a játékra. Legyen lehetőség többet kirándulni, színházba, múzeumba, moziba járni.

Természetesen szeretnének kevesebb leckét – főleg pénteken. Szeretnék csökkenteni azoknak az alkalmaknak a számát, ahol stresszhelyzetben kell számot adniuk tudásukról. (A gyerekek mellé, ezen a ponton nyugodtan ide tehetjük a szülőket is. Mert egy-egy témazáró őket is ugyanannyira érinti, ők is „frászban” vannak.)

Ha már a szülők szóba kerültek: jó lenne, ha megértenék: a gyerekek nem szeretnének minden nap különórát. Az iskola után, a délutánokat, estéket beáldozva meg főleg nem. Még akkor sem, ha hasznosnak, fontosnak, a jövőt, a későbbi boldogulást tekintve nélkülözhetetlennek tűnnek is.

Valószínűleg hasonló válaszokat kapnánk a mi harmadikosainktól a kérdésre: mit szeretnél változtatni? Mert mindenki érzi: nem jó az, hogy ennyire leterheltek, túlterheltek az oktatás szereplői, tanárok és diákok egyaránt. Sokaknak van a vágyak megfogalmazásán túl konkrét elképzelése is arról, mit és hogyan kellene változtatni.

Mondhatnánk azt is, hogy szinte már lerágott csont a téma. Mégis fontosnak tartottam, hogy újból ide hozzam. Egyrészt nagyon tetszett, ahogyan ez a tanító néni beszélt a gyerekekről, akiket nap mint nap tanít: az én harmadikosaim. Az enyémek, mert rám bízattak, közöm van hozzájuk. Másrészt, fontos lenne tudatosítani magunkban: nem baj, ha mindenki véleményét, elképzelését, igényét ismerjük, aki velünk együtt részese valaminek. Még akkor is jó dolog megkérdezni és meghallgatni a másik felet, ha azt gondoljuk: nem elég érett még, nem lehet kialakult véleménye. Nem árt néha elmozdulni arról az álláspontról, hogy valamit csak mi láthatunk jól, hogy mi tudjuk azt is, mi a legjobb a másiknak. Sokat tanulhatunk abból, ha mindenkire figyelünk és mindenkit meghallgatunk.