Jogász akart lenni, de biológiatanára unszolására a genetika felé fordult. Molekuláris genetikából szerzett mesterdiplomát, két év múlva szeretné megszerezni a doktorit. Jelenleg a Debreceni Egyetem kutató-biológusa, a szájüregi rák korai diagnosztizálásán dolgozik. Álma, hogy az Egyesült Államokban saját kutatócsoportot vezethessen. Horváth József 27 éves.
Előfordul, hogy úgy érzed, el kell jutnod valahová. Á-ból bé-be. Még, ha minden lehetetlennek tűnik, még, ha minden abszolút elérhetetlen, akkor is. Miért? Mert valami hajt belülről, mert a kíváncsiság, örülni akarás, megnyugvás utáni vágy és még sok más érzés egyvelege kavarog benned, és mert egyszerűen érzed, hogy ott valami jót készített el neked Isten. Ha valakinek ez túl erős kifejezés, akkor értse úgy, hogy ott valami jó vár rád. Legutóbb két hete tapasztaltam meg ezt. Hirtelen amolyan „minden összeesküdött ellenem” helyzetben találtam magam, amikor kitörtem a lábamat.
Kerekesszékben ülve vártam a sürgősségin, hogy sürgősen bekerüljek, mert nekem sürgősen Magyaratádra kell mennem, mert ott egy sürgető témát járunk körül lelkész-kisköri Presbiter Péntekünkön: a cigánymissziót. Nem elvek és elméletek körül forgunk majd, hanem konkrét esetet, a büssüi cigánymisszió gyakorlatát ismerhetjük meg. Vágytam rá, hogy a büssüi cigányok által bizonyíttasson Isten megszólító és formáló hatalma. Nos, ide igyekeztem ama kerekesszék ellenére.
Tudtam, hogy enyhén beprotekciózott utam már kiépítetett, mire a kórházba érek, de mit ér az emberi akarat Isten nélkül, ezért a kerekesszékben gubbasztva röviden fohászkodtam. Még az orvos is lehetetlennek nyilvánította az én tervemet, és röntgen után mindenféle intelem és ellátás után két hét szigorú fekvésre hazaküldött. Haza is mentem, csak egy kis magyaratádi kitérővel. Azóta sem bántam meg a kitérőt. Fájlalom sokat a lábamat, de nem gondoltam, hogy kár volt oda elmenni.
Fényképeken láttuk a közelmúlt változásait, és ott ültek közöttünk azok, akiket Isten formál és csiszolgat a cigánymisszión keresztül. Hallhattunk bizonyságtételeket, együtt énekeltünk általunk ismert, sőt általuk írt dicsőítő éneket. Láttam mások nyitottabbá válását, és én is gazdagodtam.
Jó és örömteli olvasni Horváth József esetét, aki a karcagi cigánytelepről eleddig a Debreceni Egyetem doktoranduszai közé jutott, és a Roma Sajtóközpont hétköznapi roma hős projektjének nyertese. Ez a karrier nagyszerű, de még lelkesítőbb az, amiről az interjú végén beszél, és amiben valószínűleg a debreceni Wáli István Református Szakkollégium volt Isten eszköze: „Az elmúlt években közelebb kerültem a hithez is. Azt érzem, hogy mindenem megvan. Nincsenek luxusdolgaim, mint másnak, de anélkül is boldog vagyok. Azt csinálhatom, amit szeretek, és azt érzem, hogy a jóisten ott áll a hátam mögött, és mindig segít.”
Az idő tengerében csupán vízcseppnek tűnő pillanatok a nagy változásokról és az eredményes misszióról szóló hírek és bizonyságtételek. Mégis ezek a személyek és alkalmak az én lelki mannáim. Sajnos nem jut ezekből minden napra, úgyhogy még nem untam rá, és nem tartom hitvány eledelnek.