A Dunántúli Református Egyházkerület Vezetősége, az illetékes Egyházmegye Vezetőitől, és a hírcsatornákon keresztül is, szomorú szívvel, imádságos együttérzéssel értesült az Őrség területén és más nyugati területeken keletkezett pusztító viharkárokról, amelyek nemcsak egyházi épületekben, hanem családok lakóházaiban is maradandó károkat okoztak.
Estefelé márt felhőbe bukott a nap. Különös változatokban tolultak fel azok a felhők a nyugati égbolt peremén. Mélyszürke tónusával mintha hegyeket akarna elborítani. Aztán acélkékké változott, majd belefeketedett a közelgő sötétségbe. A felhők között sejtelmesen rajzolt kontúrokat, majd fényözönnel tört elő a villám. Aztán egy idő után hullámzó fényforrássá változott, mintha az ég hatalmai nem akarnának engedni a sötétségnek. Kísértetiesen félelmetes volt az este. A napok forróságát söpörgetni kezdte a szél.
Az ablakon át egyre élesebben látszott a táj: a fák koronája, a templom kontúrja. Olykor a színek is tisztán láthatóak voltak a fellobbanó villámfényben. Pillanatokra nappalivá merevedett a fény, s ilyenkor elhaltak a város 
lámpái. Aztán hirtelen lecsapott a vihar. Mint orgonák recsegő basszusa zúgott bele az estébe. Amikor kiléptem a parókia ajtaján a ház előtti száz éves fenyőt az épület fölé hajtotta a vihar. Félelmetes volt az a megborulás. Gondolataim az imádság és a számolgatás között kattogtak. Istenhez kiáltottam, ösztönösen, ahogy otthon hallottam gyermekkoromban „nagyidő esetén”, s közben számolgattam, ha kettétörik, az óriás fenyő csak a parókia szenved, de ha tőből csavarja ki a vihar eléri-e a templomot vagy csak végig fekszik jobb esetben az udvaron letarolva annak virágait. S a másik, a mellette lévő? A templom előtti hárs koronáját felesbe hajtotta percekre a vihar. Mint a pálmákat a tengerpartokon. A törzs fele csupaszon maradt, mintha avatatlanul valaki megfosztana egy női hajkoronát egyik felétől.
Vízszintesen szálltak az esőcseppek, a ház védelmében álltam a szárazban, miközben a tető fölött elszálló vízcseppek sűrű egymásutánban csapódtak a templom falának, s az ablakokon láthatóan sűrű árkokban folyt alá.
Újra és újra imádkoztam. Könyörögtem és hálát adtam. Nem kerestem a szavakat csak sorjáztam egymás után, hisz tudtam, valaki, nagyobb nálunk úgyis tudja, hogy mire van szükségünk.
Messze néztem, nyugat felé, ahonnan jött a vihar, amely lassan vonult délnek, s azokra gondoltam, akiknek keservesebb lesz nálunk is. Mert házuk héjazatát megbontja a szél, fákat dönt ki a vihar, netán megsemmisíti egy év vagy egy élet munkáját. Ismerősökért és ismeretlenkért imádkoztam. Ennyit tehettem azon az estén, miközben újra bizonyosságot nyertem, hogy az ember milyen kicsi és esendő ebben a világban.
Isten nélkül senki.