A szimfónia, amelyet Sosztakovics az 1956-os magyar forradalom után írt, az egyszerű emberekről, a hatalom urairól, a nép és a hatalom viszonyáról szól. A második tétel megrendítő drámaisággal és naturalisztikus erővel ábrázolja a védtelen emberek legyilkolását.
Sosztakovics XI. szimfóniája -figaro.postr.hu-1956-zenei-emlekmuve
Az ünnepek a személyes érintettség okán válnak fontossá. Innen érthetők a résztvevők, az élők, hátramaradottak megnyilvánulásai, dühei, megbocsátásai. De valami több is: a történelmi pillanat nagyszerűsége, amely attól válik nagyszerűvé, hogy embereket naggyá emel a pillanat. És ők vállalják a sorsot. A maguk helyén héroszokká lesznek, a közösség ügye felülír minden személyeset és életre kelnek olyan fogalmak, hogy: haza, becsület, hit, helytállás. Élet-halál kérdéssé válnak. És akkor már nem az ember választ sorsot, a megbízatás máshonnan jön. Ez az, amit Jézus mond, az akkor még Mesterük sorsát – a megváltás mártíriumát - és saját sorsukat sem ismerő tanítványoknak: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket”.Nagy események személyes sorsokból állnak össze. És ezek a sorsok túlnőnek önmagukon, hogy újra és újra szembesítsenek a megalkuvással. 1956-ról az egyik legmegrázóbb vallomás a Hamvas Béláé. Nemcsak szavai, hanem élete is: a tudatos mellőzöttség vállalása.
De vannak más sorsok, akiknek nem a mellőzöttséget kínálták, hanem a becstelenséget: a kínokat, a fizikai fájdalmat és végül megtöretve a besúgást. Ennek ment elébe a szombathelyi református gyülekezet egykori presbitere, az 1956-os Nemzeti Bizottság szombathelyi elnöke. Az alig néhány százalékot képviselő reformátusság egyik emblematikus alakja Szombathelyen, a város legnevezetesebb ’56-os mártírja. Erdélyből került családjával a második világégés végén Szombathelyre. Szolnok-Doboka vármegye tiszti főügyészeként érkezik feleségével, két gyerekével. Ősei egyik ágon az egykori vármegyei központ, Dés kálvinista örökösei, a másik ágon szászok, ahonnan nevét is örökölte. Kötődése természetes egyházához, presbiterré választják, a legnehezebb években is viseli ezt a tisztséget. Hitelességét ügyvédi munkájával megalapozza néhány év alatt. De a köztes időben sem esik kétségbe: kijár fát vágni a kőszegi erdőkbe hónapokig, hogy családját fenn tudja tartani. A jogász elme kényességével vigyázott szavaira, ugyanakkor embersége, hitbeli vállalása hitessé tették nemcsak a gyülekezetben, hanem a városban is. 1956 forró óráiban megkeresték lakásán, hogy vállalja a Nemzeti Bizottság elnöki tisztségét. Mikor bemutatták a megyeháza erkélyéről, felzúgott a tömeg: „Welther!? Zsidó nem kell!” Akkor derült ki, hogy egy református presbiter áll előttük. Ámbár ez utóbbi magyarázatot igényelt. Nem folyt vér Szombathelyen, sem Vas megyében november 4-ig. Welther Károly bölcsességének köszönhető. A korábbi karhatalom itt maradt embereire őrizetet rendelt el, hogy megmentse a lincseléstől. Később ez úgy hullott vissza rá, hogy korlátozta személyi szabadságukban. Vallotta, hogy a forradalom úgy maradhat tiszta, ha „különbek vagyunk, mint azok, akik eddig uralkodtak”.
November 4-én dél tájban csengettek lakásán. A Károly-napi köszöntő – Erdélyben hagyományosan a névnap nagyobb ünnep, mint a születésnap - elmaradt. A család sokáig nem hallott róla. Később kiderült, a Szovjetunióban, Kolomeában raboskodott hónapokig. 1957. február 12-én este zörgetett a család ablakán. Hazatért. Innentől így emlékszik lánya:
„Aznap volt a tizenhetedik születésnapom. Azt mondta: „Ajándékba küldtek!” Leírhatatlan volt a boldogságunk, amely vakká tett minket minden árulkodó jelre. Körülzsongtuk, és nem vettük észre például a keserű csalódottságot, amellyel konstatálta, hogy az ő eddigi különszobás ágyába költöztem, mert a délutáni tanítványok miatt hajnalban írtam meg a leckéimet. Mindenáron egyedül akart maradni, hogy ne kelljen előttünk levetkőznie. Amikor sikerült visszaperelnie a helyét, egy reggel véletlenül rányitottam. A rekamié szélén ült, könyökét térdére ejtve, magába roskadtan és kétdioptriás szemüveggel jól láttam, hogy bekékült körmű lábujjaira mered. Hátát sebhelyek pettyezték. Tőle szokatlan hevességgel kérdezte: „Nem tudsz kopogni?” Előtte való este derűsen csevegve kérdezte, hogy nem vettük-e észre a börtönlapon a titkos üzenetet. Csodálkozásunkra megmutatta, hogy a nyomtatott szövegben egyes betűk alatt pöttyök vannak. Összeolvasva az jött ki belőle: KÖRÖMPÖRKÖLT. Megmagyarázta, hogy a közismert Tabi László humoreszkkel akarta üzenni, hogy nem veszítette el derűlátását. Csak jóval halála után jött el egy vidéki fiatal egyetemista srác, aki a szomszéd zárkában raboskodott. Elmondta, hogy mikor úgymond „kihallgatni” vitték, a folyosón mindig szólt a novi sadi rádió közkedvelt slágere: „Bolyongok a város peremén”. Akkor értettük meg, miért reagált fülét befogva az általunk dudorászott dalra. „Ne, ezt nem akarom hallani!” Még később egy rokon, a Markó főkönyvelője mondta el, hogy lábujjainál fogva parázsló tűz fölé akasztották. Ez megmagyarázza azt, hogy kettesben tett esti sétáinkon miért csapódott mindig tehetetlenül földre a lába, meg a „körömpörköltet” is.
Halála után évekig az volt az elméletem, hogy nem akart besúgónak beszervezett sorstársai nyomdokába lépni, azért választotta az önkéntes halált. Ma már egyre inkább meggyőződésemmé kristályosodott, hogy egy egyáltalán nem „gentlemanes’ agreement”-et kötött gyötrőivel, ahol csak ő volt a gentleman. Kérésére születésnapomra hazaengedték, de innentől kezdve haláláig mindenhol felbukkant egy könyv, az „Így győztünk az olimpián”, aminek a főcíme az volt: „Tizenhat nap”. Nem olvasta, de nem engedte visszavinni a könyvtárba. És tizenhat nap múlva Gál Bandi hozta el nekünk egy gyanútlan kollégának az állomáson átadott, lezárt borítékban lévő, félbehajtott borítékra írt sorait:
„Ne ítéljetek el Bocsássatok meg
Cyrano utolsó oldal A becsületem
A ti jövőtök érdekében A viszontlátásra”
…Másnap ugyancsak két nyomozó jött, és elvitte a Cyrano-kötettel együtt a búcsúlevelet. A kötetet később visszakaptuk, de a levelet soha. A Junghans állóóra halála percében örökre megállt.”
Mint a görög drámákban, a katarzist nemcsak a történet, hanem annak időtlenné léte jelzi. A katarzist nemcsak egy család, hanem a nemzet számára. Mert megérteni, mi több átérezni a nemzeti sorstörténést, ilyen személyes történetekből lehet.
Elgondolkodtat, talán velem együtt sokakat, hogy a pártok a nemzet ünnepén - épp ’56 56. évfordulóján – nem ünnepeltek, hanem saját aktuálpolitikai mondanivalójukat szajkózták, ahogy egy Cyrano orrú, de inkább Pinokkió természet meg is fogalmazta, október 23-a nem 1956-ról, hanem a következő választásokról szól. Hogy is mondja Hamvas? „Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyűrtek a zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk.
Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat.”
Egyetlen hiteles mozzanata minden év októberének van mindenképp számomra, a temetőkertben ott állni Welther Károly református presbiter feketemárvány sírjánál. Nézem két gyermekét, nagy szemeiket, akiket tizenhat, illetve tizenhét éves korukban itt hagyott, mert más utat nem látott, mint becsületét a halálba menteni. Nehéz igazságot hagyott hátra töredezett soraiban. A védtelenek igazságát.
Ők teszik hitelessé a történelmet.
Utóirat helyett: A református egyház anyakönyvi bejegyzése szerint az 1957. február 28-án elhunyt dr. Welther Károly ügyvédet március 4-én temették. Adatait hiányosan jegyezték be, a halál okaként vonatgázolás, elvérzés szerepel. Utólag SZE esperes jegyzetet fűzött: ’56-os mártír volt, vonat elé vetette magát…”
Hozzászólások