„Balog Zoltán kitért arra is, hogy egy üzenetet mindig minősít a közvetítésének módja is. A protestánsok szép, közös hagyománya a colloquium fratres, vagyis a testvérek beszélgetése. Ebben pedig ma Magyarországon az evangélikusok "mintha jobbak lennének, mint mások" - tette hozzá. Ők képesek a saját köreikben a testvéri vitára, "mi pedig azt kérjük tőlük, hogy ne adják föl, hanem vonjanak be abba a vitakultúrába, amelyre olyan nagy szüksége van a magyar közéletnek, de a magyar kulturális és talán még a tudományos életnek is" - mondta a tárcavezető.”
Az idézet több szempontból is felkeltette az érdeklődésemet. Először is egy politikustól hallhattunk politikusra kevéssé jellemző nyilatkozatot. Másrészről a miniszter református lelkészként, sőt teológusként is megnyilvánult. Ez utóbbi persze természetes gesztus egy evangélikus hálaadó rendezvényen. Amire felkaptam a fejem, hogy Balog Zoltán az alkalom és a szerep adta keretekből kilépve személyes hangú elismerést, kritikát és önkritikát fogalmazott meg ünnepi köszöntőjében lelkészi és közéleti minőségében egyaránt. Az elismerés, értelmezésem szerint, más és több, mint a vendég udvarias hízelgése, nem is csak a szomszéd zöldebbnek tűnő pázsitjának szól, hanem egy reformációs értéknek, a testvéries, egyenlők közötti vitakultúrának. A reformált egyházaknak ez olyan alapértéke, amelynek valamiért kiemelkedő jelentősége van ma is. Erről szeretnék írni lentebb.
A kritika szól „másoknak”, más reformált egyházaknak. A szóban forgó egyházak számbavételéhez az olvasónak csupán egy kezének néhány ujjára lesz szüksége. De kijut a kritikából a közéletnek, művelődésnek, és a tudomány világának is. Mindez persze ugyanazt húzza alá, valami fontos érték hiányzik a közbeszédből, amit a reformált egyházak őriznek, és ha gyakorolnak, azzal hatással lehetnek a tágabb nyilvánosságra is. Ennek a gyakorlata átvihető. A Miniszter úr szavainak az egzegézisét itt befejezem.
Az idézet olvasásakor két kérdés ébredt bennem. Miért fontos ez az érték általában? Miért olyan fontos ez az érték ma? Általánosságban és röviden válaszolva az első kérdésre azt mondhatjuk, a testvéri párbeszéd megléte önmagában győzelem a történelem kényszerítő erői felett. Bizonyíték arra, hogy a nyilvánosságban megjelenhetnek a keresztyén szabadság értékei, és nemcsak a politika mindent átható polarizáló ereje, a hatalom dualista logikája. Történelmi lehetőség, hogy a világban és egyházban sokszor kikerülhetetlen hierarchikus működés kiegészítéseként megjelenjenek az egyenlőségen alapuló szerveződések. Ha jól működik a fraternitás kerekasztala, akkor működnek a súlyok és a fékek a rendszerben, például az egyházi nyilvánosságban. A legigazibb európai és protestáns értékek ezek, amelyek szép példáját többek között az önkormányzó mezővárosi protestáns gyülekezetek története adja (hogy egy kicsit hazabeszéljek). Sokszor persze, különösen háborús időkben, amikor még a testvér és barát is ellenséggé válik, az igazi kollokvium a perifériára szorul, vidéki birtokokra, parókiákra, tanyákra, de ha eljön az idő, innen lépnek elő azok, akik gyakorlatot szereztek a valódi vitában, és nemcsak a lózungok felmondásában.
Az egyensúlyvesztés mindig fenyegető. Itt térek rá a téma egyik időszerű összefüggésére. Hadd példálózzak egy kicsit Amerikával, ami aktuális, kézen fekvő és elég távoli is. Azt látjuk, hogy az elmúlt években eleddig ismeretlen igazodási kényszer alá kerültek az egyházak. Az egyoldalú emberi jogi szemlélet nem nagyon tűr meg más véleményt egy csomó kérdésben, amelyekben eddig egynél többféleképpen is lehetett gondolkodni. A választások nyomán új helyzet látszik kialakulni, még nehéz bármit mondani róla, a mély megosztottság azonban szembetűnő. Kérdés, hogy miként tudják fenntartani a teológiai vitakultúrát az amerikai keresztyének, konzervatívok és liberálisok. A megosztó, és diktáló emberjogi szemlélet Európában is jelen van. Akik valódi alternatívát szeretnének felmutatni ezzel szemben, nincs könnyű dolguk. Ott a kísértés, hogy ellenfeleik eszközeivel éljenek, és annak a torzulásait viseljék magukon, aminek éppen ellenállnak: felülről-lefelé, hatalmi koncentrációval, vitatkozva, de a valódi párbeszédet kerülve erőből küzdjenek. Mivel ugyanannak a nyilvánosságnak a része az egyház, mint az úgynevezett nagy politika, ezért ezek a hatások minket sem kerülnek el. Riasztó jelek közé tartozik a disputa, a fraternitás gyengülése, a testvérietlen ügykezelés, de az egyszerű asztali beszélgetések ritkulása is. Ironikus módon éppen egy kormánytisztviselő nyilatkozata mutat rá, hogy a kutyaharapást szőrével kell gyógyítani. Azaz magának a politikának van szüksége ellensúlyokra, értelmes vitára, kontrollra. Az egyházpolitikára ugyanez igaz. Az egyházon belüli testvéri beszélgetéshez tulajdonképpen nincsen másra szükség, csak néhány testvérre, akik beszélgetnek, imádkoznak, találkoznak, olvasnak és írnak. Adott esetben csupán arra, hogy folytassuk, amit abbahagytunk. A testvéri vita hiányát nem lenne tisztességes csak vezetőinken számon kérni. Advent van, vizsgáljuk meg a saját szívünket, találunk-e ott egy testvért, aki szívesen beszélgetne egy másik testvérrel. Tartsunk bűnbánatot, hogy újra értéknek lássuk, és megszeressük azt, ami a miénk.
Ezúton szeretném megköszönni a Reposzt csapatának, hogy egy írás erejéig befogadtak egy ilyen testvéri beszélgető körbe, amely hétről-hétre gondolatébresztő disputára hívogatja a református és nem református közvéleményt. Végül egy vallomással szeretném zárni. Éppen a Balog Zoltán nyilatkozatának elolvasása előtt léptem ki egy internetes lelkészfórumból, mert, úgy éreztem, egy kicsit eldurvult a hangnem. Ha hű akarok lenni ahhoz, amit itt leírtam, azt hiszem, kénytelen leszek újra kérni a felvételemet.
Hozzászólások