Berlin azonban Hitler parancsára hivatkozva megtagadta a több mint indokolt kérést, egyben továbbította a Führer direktíváját; a 2. magyar hadseregnek az utolsó emberig ki kell tartania állásaiban. Jány a "Führer befell" hallatán összeomlott, és megpróbálta szó szerint tartani magát Hitler parancsához, annak ellenére, hogy Von Witzleben vezérőrnagy azt tanácsolta neki; ne törődjön Berlin ostoba utasításával, hanem cselekedjen a helyzetnek megfelelően, saját belátása szerint.
Elter Tamás: Fagyos orosz hómezőkre terítette ki sötét szárnyait a végzet, origo.hu, 2019. január 12.
A mohácsi vésznél is nagyobb emberveszteséget okozó, 1943. január 12-én, a Don folyónál indított szovjet offenzívára emlékeztek hétvégén országszerte. A 76 évvel ezelőtti tragédiáról évről-évre számos cikk lát napvilágot. Bár a pontos áldozatok számát a mai napig nem ismerjük, újabb és újabb részletekkel gazdagodunk. A jelenlegi becslések 125 és 130 000 főre teszik az elesett, sebesült vagy fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok számát.
De mit kerestünk a Szovjetunióban? Pontosan egy évvel korábban, ’42 januárjában von Ribbentrop külügyminiszter azt követelte Budapesten, hogy a teljes magyar hadsereget küldje hazánk a keleti frontra. A német követelésekből le tudtunk faragni, cserébe a felállított 2. magyar hadsereget német irányítás alá vonták. Érdemes megjegyezni egy nevet, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesét, a Honvéd Vezérkar főnőkét, aki politikusaink erélytelenségével szemben érte el, hogy ne a teljes haderőt kelljen a keleti frontra rendelni. Talán az véletlen volt, hogy a német birodalmi ígéret a fegyverzet megerősítésére csak ígéret maradt, hanem az alku részeként tekintettek rá Berlinben. Ha nem akarnak minden magyar katonát Keletre küldeni, akkor harcoljanak azzal, amijük van.
Mára már tisztázódott, hogy a magyar katonákat nem szándékosan küldték hiányos felszereltséggel a Don-kanyarba, hanem egyszerűen a kor legmagasabb hazai ruházata és technikai felszereltsége egyszerűen ilyen szomorú mértékben elmaradt a német és orosz színvonaltól. Előző év, azaz ’42 nyarára is már csak súlyos áldozatokkal sikerült a kijelölt állásokat elfoglalni.
Sem a 2. magyar hadseregnek, sem a magyar szövetségnek nem igazán volt nagy becsülete Berlin szemében. A 76 évvel ezelőtti offenzíva olyan erővel tört a rosszul felszerelt és vékony vonalban, túlságosan hosszúra (200 km) elnyújtott magyar arcvonalra, hogy az pillanatok alatt összeomlott. A többszöri kérés ellenére sem érkezett német erősítés, mert az eredeti tervben Sztálingrád ostromára volt szükség rájuk. A német hírszerzés nem számolt azzal, hogy a Vörös Hadsereg a Don melletti áttörést fontolgatná, arra pedig, hogy milyen erőket mozgósítana, végképp nem. Ezért is gondolta Hitler, hogy a hadászatilag gyenge szövetséges (vazallus/hűbéres stb.) olasz és magyar vonal elegendő lesz egy áttörési próbálkozás feltartóztatására.
Január 13 reggelén -30 fokban indult meg a 40. szovjet hadsereg átfogó támadása. Amint a front átszakadt, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes azonnali német erősítést kért, de a tartalékaikat az ekkorra Sztálingrádnál már kutyaszorítóba került 6. német hadsereg számára tartogatták, és a felderítésük szerint nem volt szó olyan átfogó szovjet offenzíváról, ami szükségessé tette volna az erősítést elküldését. Ami végül megtörtént, fékezett habzású erőkkel (a 700. páncélos csoport 27 harckocsival és 9 rohamlöveggel) ugyan elindultak, de azzal a lendülettel el is akadtak a nagy hóban, így már nem tudtak segíteni a 2. magyar hadseregnek: az írtózatos szovjet túlerő feltartóztatása lehetetlen küldetés volt, akármilyen hősiesen is próbáltak küzdeni az elképzelhetetlen fagyban.
Amikor a 2. magyar hadsereget a Vörös Hadsereg bekerítette, már a hóból időközben kiszabadult 700. páncélos csoport sem volt segítségre, a szovjet csapatok egyre növekvő lavinaként temették maguk alá, akit értek. Igazából semmi meglepő nincs abban, hogy Hitler parancsa értelmében a 2. magyar hadsereg feladata a német visszavonulás fedezése volt, és az utolsó emberig az állásokban kellett volna maradni. Sem élelmiszer, sem hadianyag utánpótlás nem járt a mieinknek, de még az utak használatát is megtiltotta Berlin – az a visszavonuló német hadsereget illette.
A meglepő Jány Gusztáv vezérezredes döntése volt, aki a hitleri parancs végrehajtását adta ukázba. Számomra az idei friss momentum ebben az apokaliptikus és mai fejjel elképzelhetetlenül kilátástalan és embertelen végjátékban ahhoz a német vezérőrnagyhoz fűződik, aki azt mondta Jánynak, hogy ne törődjön a Führer ostoba utasításával, hanem cselekedjen saját belátása szerint.
Jány felelőtlen döntése csak olaj volt a tűzre. Vele ellentétben Stomm Marcell altábornagy azzal oszlatta fel a hadtestét, hogy mindenki mentse az életét, ahogy tudja. Jány miért nem tett ugyanígy? Pláne úgy, hogy német felettesei részéről gyakorlatilag felmentést kapott az emberi veszteségeket tovább növelő berlini parancs figyelmen kívül hagyására.
Száz szónak is egy a vége: hol húzódik az a vékony határmezsgye, amikor a saját belátásunk szerint dönthetünk a feletteseink ellentétes utasításával szemben? A köz- és a saját munkahelyi és magán életünkben felismerjük-e hol van az a döntő pillanat, az a kairosz, amikor a további véráldozatoknak mi szabhatnánk gátat? Akkor is, ha ezzel kivívjuk mások haragját? Hogyan és mitől tudnánk jobban súlyozni?
Ha az az Erő, amely mellett egy katonai szuperhatalom is eltörpül, az emberi életet tartja a legfontosabbnak, akkor mi mégis milyen okokkal tudunk még előhozakodni? Nekem ezt a plusz, ijesztő felismerést hozta az idei megemlékezés a Don-kanyarban hősiesen de értelmetlenül elpusztított honfitársainkra.
Bővebben:
Fagyos orosz hómezőkre terítette ki sötét szárnyait a végzet
A legjobb magyar felszerelés is kevésnek bizonyult a Don-kanyar embertelen viszonyai közt
„Adózzunk tisztelettel a magyar hősök emlékének” – Hetvenhat éve vette kezdetét a doni áttörés