Az athéni katolikus főpásztor kétkedve fogadja a Görögországnak biztosított második segélycsomagot. A pénzügyi támogatás önmagában nem segít ki a válsághelyzetből, sokkal fontosabb, hogy a görögök megváltoztassák a gondolkodásmódjukat – emelte ki Foszkolosz a müncheni egyházi rádiónak adott nyilatkozatában.
A görögöknek változtatniuk kell a gondolkodásukon - Magyar Kurír
A hitelből finanszírozott, túlzottan növekedésorientált kapitalizmus helyett be kellene érnünk évi egy-két százalékos bővüléssel – mondja Tomáš Sedláček cseh közgazdász, aki a napokban tartott budapesti előadása után adott interjút lapunknak.
Miközben a mai európai közbeszédet jóformán az az egyetlen kérdés tematizálja, hogy milyen intézkedéseket kell hozni az adósságcsapdából való kilábaláshoz, alig hallani arról a kérdésről, hogy miként jutottunk ide. Csak a végeredmény ismert: lista az eladósodott országokról. A hitelt az egyén élvezte, de az adós az ország lett. Vagyis a folyamat arra mutat rá, hogy az egyéni és közösségi érdek nem feltétlenül fedi egymást, s könnyen megeshet, hogy az egyéni érdekek összessége szembemegy az ugyanezen egyénekből felépülő társadalom érdekével. Érdekes módon, erről az alapvető ellentmondásról, s az ebből következő szellemi kihívásokról a gazdasági bajok okainak feltárása kapcsán alig esik szó. Ez már nem tisztán gazdasági kérdés. Ez már a mai Nyugat gondolkodásának a kérdése. Ezért üdvözlöm Foszkolosz érsek nyilatkozatát, aki végre a lényegről beszél. ( E bejegyzés írása közben jelent meg az interjú a cseh közgazdásszal, aki nagyon figyelemre méltó módon az adósság-jelenség általános szellemi hátteréről beszél.)
A probléma igazi gyökere valahol itt, a gondolkodásban keresendő: a mai nyugati, liberális dominanciájú (nem pártokról beszélek) gondolkodásban nincs igazán tisztázva egyén és közösség viszonya, miután ez a szellemiség a hangsúlyt szinte kizárólag a feltételezett, értékválasztásra képes egyén szabadságának az elvére helyezi. Csakhogy a társadalom sohasem pusztán szabad egyének számtani összessége. A szabad egyének döntései összeadódnak és közösségi cselekvéssé állnak össze. Így válik lehetségessé az, hogy a folyamat végén már szinte kibogozhatatlanul háttérbe szorulnak az adósság felhalmozásának részletei, folyik az egymásra mutogatás, a magyarázkodás, csak egy valami világos: az adósság kikerül a szorosan vett gazdasági szféra világából és a tágabb közösség (ország) legfőbb problémájává válik.
Az első számú felelős nyilvánvalóan a politika. Ha egy kormány hitelt vesz fel jóléti rendszerek finanszírozására, akkor azt legtöbbször politikai haszonszerzésből teszi, abban a meggyőződésben, hogy a valódi intézkedések meghozatala támogatottságának elvesztéséhez vezet. Inkább hitel, mint a szavazatok elvesztése. Még azon az áron is, ha ez hosszútávon nyilvánvalóan öngyilkos politika. Másrészt, ne legyünk álszentek, miután a demokráciában a politikai hatalmat csak és kizárólag a támogatottság legitimálja, a politikának sokszor nem marad más választása, mint éberen figyelni szavazói akarat alakulását. Csakhogy a szavazói akaratban mindig, vagy legtöbbször egyéni érdek fejeződik ki. A polgár a zsebébe nyúl, és szavaz. Innen fakad a demokráciában a mindenkori politikai hatalom gyengesége, amely gyakran döntő mozzanatokban sem mer szembemenni a szavazói akarattal. Ez nyilvánvalóan felveti azt a kérdést, hogy a politikai hatalom, amennyiben a valós társadalmi érdekeket tartja szem előtt, miként őrizheti meg cselekvőképességét. Más szavakkal, miként lehet olyan döntéseket megvalósítani a hatalom kockáztatása nélkül, amelyek szembe mennek az egyéni érdekeket vagy csoportérdekeket kifejező választói akarattal. A mai nyugati gazdasági válság egyik alapvető oka, hogy a politika egész egyszerűen nem rendelkezett olyan mozgástérrel, amellyel a hitelezési folyamatok krízissé alakulását meg tudta volna akadályozni.
S ez nem feltétlenül a demokrácia működési zavarából adódik, hanem sokkal inkább abból, hogy a választói akarat befolyásolásában a közösségi érdekre való hivatkozás az emberek mindennapjait is átható mai értékvilág tükrében egész egyszerűen illuzórikusnak tűnik. Hol vagyunk ma már a hagyományos európai gondolkodástól, amikor valamely elvért, hitért, értékért, közösségért meghalni és áldozatot hozni a legfőbb értéknek számított! (Még akkor is, ha ugyanez az Európa az általa vallott hitet nem egyszer elárulta és két lábbal tiporta.) Ki megy ma gályapadra? Petőfi még arról verselt, hogy inkább a csatamezőn halna meg a hazáért, semmint tisztes polgári miliőben. De hol vagyunk ma már John F. Kennedy híres mondatától, aki a beiktatási beszédében, 1961 január 20-án ezt mondta: „…ask not what your country can do for you - ask what you can do for your country.” ( Ne azt kérdezd, a hazád mit tehet érted – kérdezd azt, hogy te mit tehetsz a hazádért). A politika azért gyávul el, mert ma a szabad egyénnek nem lehet azt mondani, hogy a közösség érdekében hozzon áldozatot. A közösségi érdek, mint érték ma már nem része az egyéni értékvilágnak.
A másik felelős nyilvánvalóan a szabad és ártatlan egyén, aki ilyen-olyan okokból hitelt vesz fel. No és, persze, ott vannak az ártatlan bankok, amelyek abban érdekeltek, hogy minél több pénzt helyezzenek ki. Ezek a hitelügyletek magánszerződések egy bank és egy polgár között. Mondhatnánk, senkinek semmi köze hozzá. Sem a bank, sem az egyén nem foglalkozik azzal, hogy ennek a kölcsönszerződésnek milyen közösségi vonatkozásai lehetnek. (A hitellel önmagában, elvi szinten semmi baj nincs - még mielőtt a Tisztelt Olvasó e néhány sorban bankellenes kirohanást vélne felfedezhetni.) De a történet mégis azt mutatja, ha a demokráciában az egyéni szabadság egyoldalú védelme nem jár együtt a közösségi érdek védelmével, akkor a rendszer borul. Az első válsághullámban, Amerikában az történt, hogy beindult a felelőtlen hitelezés és hitelfelvétel gépezete, amely aztán egészen váratlanul túlnőtt a közösségi gazdasági racionalitás határain.
Ezek a magánügyletek tehát összegződnek, s valami egészen érdekes transzformációs folyamat indul be válság idején: az addig látens, nem létezőnek hitetett és hitt közösség hirtelen előbukkan, mint adós.
A fentiekben némileg egyszerűsítve és vázlatosan leírt folyamatnak az a lényege, hogy a hosszú távú közösségi érdek nem bírt beépülni a részfolyamatokba, ám végül mégis a közösség egésze a felelős. A pénzt a politikai hatalom belegyezésével, sőt támogatásával egyének költötték el, az egyéni adósságok összessége mégis az országra nehezedett. Miközben mindenki követte saját racionálisnak vélt érdekeit, maga a folyamat irracionálissá vált. Magán- és csoportérdek szembekerült a társadalmi érdekkel. Mégpedig azért, mert a partikuláris érdekek hordozói nem foglalkoztak azzal, vagy nem is voltak tudatában annak, hogy ügyleteik összessége önromboló közösségi folyamattá válhat: ami rövid távon egyénileg racionálisnak bizonyul, az hosszú távon közösségileg irracionálissá változhat. Az egyéni érdek hangsúlyozása a hosszú távú közösségi érdek teljes negligálása mellett egészen nyilvánvalóan irracionális és önpusztító logikának bizonyult.
Nagy tévedés lenne azt gondolni, hogy ma a gazdasági krízist meg lehet oldani pusztán gazdasági intézkedésekkel. Hiszen ami kialakult, az alapvetően a mai liberális dominanciájú nyugati gondolkodásnak, viselkedés –és fogyasztói mintának tulajdonítható: egész egyszerűen ma hiányoznak azok a tartalmak, amelyek az egyén társadalmi szintű felelősségét fogalmaznák meg. Az egyéni szabadságjogok konstrukciójába nem épül be a közösségi érdek, mint érték fogalma, s nem fogalmazódik meg hangsúlyosan az a tétel, hogy a társadalom a demokráciában is egymásra utaltságok rendszere, nem pedig jogilag független egyének számtani összessége. Az egyén nem a közösségben, mint értékben és végső identitáskeretben fogalmazza meg önmagát.
A mai liberális dominanciájú értékvilágban nincs helye egy olyan gondolkodásnak, amely a közösségi érdeket az egyéni érdek fölé helyezi, sem pedig olyannak, amely az egyénben magában a közösségi érték mintáit generálná. Ez a világkép nyilvánvalóan szembe megy a hagyományos európai civilizációt megteremtő és megtartó értékekkel. Hankiss Elemér a „Proletár reneszánsz” c. tanulmányában a régi és az új értékrendet a következő mondatpárokkal írta le: „Szeresd felebarátodat - Szeresd önmagadat; Áldozd föl magad - Valósítsd meg magad; Korlátozd vágyaidat – Éld ki szabadon vágyaidat; Légy becsületes – Légy sikeres; Homlokod verítékével keresd meg kenyeredet – Keresd a könnyű, gyors sikert; Dolgozz! – Élvezd az életet; Élj takarékosan – Fogyassz!; Becsüld meg, amid van – Szerezzél minél többet!; Teljesítsd kötelességeidet! – Védd jogaidat!; Engedelmeskedj! – Légy független, autonóm!; Fogadd el azt a helyet és sorsot, amely kiszabatott neked! – Törj ki az adott keretek közül! Hódítsd meg a világot!; Hallgass az idősebbekre – Keresd az újat!; A tisztes szegénység:erény – A gazdagság az igazi siker!; Törődj az elesettekkel – Mindenki a maga szerencséjének kovácsa!; Az élet szenvedés – Az élet jó! Az élet nagyszerű kaland!; Az élet célja az üdvösség – Az élet célja a boldogság; Gondolj a halálra, az örökkévalóságra – Az élettel törődj! Egyszer élünk!; Bűnös vagy – Ártatlan vagy!.”
Nem kétséges, hogy a ma szinte mindent átható liberális világkép a hagyományos európai közösségi értékrendre adott reflexió. Mégpedig abban a meggyőződésben, hogy hagyományos európai kultúra nem volt más, mint az egyén világnézeti megnyomorítása és közösségi elnyomása, s az ember valós belső világának az elfojtása. Az egyént tehát ki kell szabadítani történelmi és társadalmi, világnézeti és közösségi megkötözöttségeiből, melynek legfőbb útja a bűntudat nélküli, ártatlan és reflektálatlan lubickolás az egyéni és evilági boldogságban. "Vedd el, ami a tiéd!" You deserve it.
Csakhogy a fogalmilag megkonstruált szabad egyén valóságosan soha nem tudja megszüntetni önmaga közösségi létét. Az történt tehát, hogy miközben az egyén továbbra is közösségben él, megfeledkezett önmaga létének közösségi vonatkozásairól: csak magáért felelős, a közösségért már nem. A politika pedig, megrettenve az önmagukat egyénileg megvalósítók sokaságától, nem merte azt mondani, hogy vigyázat, ebből baj lesz. Mert már nincs olyan közösségi érték, amelyre hihető módon hivatkozhatott volna.
No, itt van az irracionális mozzanat.
Szeretném leszögezni, hogy a tisztelt Olvasó a fentiekben nem egy múltsirató erkölcsprédikációt olvasott (ha ugyan végigolvasta). Mert a hagyományos európai értékrendet nem az legitimálja, hogy régi, meg, hogy „erkölcsös”. Hanem az, hogy –minden mai liberális mítosszal szemben - közösségi szinten racionális.
Nem kérdéses, hogy hosszú távon azok a kultúrák képesek fennmaradni, amelyek képesek egy hihető közösségi érdekbe integrálni az egyéni érdekeket. S ha jól érzékelem, valahol itt kezdődne a mai gazdasági válság valódi okaival való szembenézés.
S hogy Európa szembe mer-e nézni ezzel a szellemi kihívással, még a jövő kérdése.
Hozzászólások