Az iskolai hitoktatás „elvonzotta” a gyerekeket az egyházi hittanóráktól; ez több felekezetnél is gond, szemlézi az MTI a hétfői Magyar Nemzetet.
A lap által megkérdezett felekezetek szerint felemás eredményt hozott a kötelező hittan bevezetése; az iskolákban ugyanis több gyermekhez érnek el, de a plébániai hittanórákra egyre kevesebb gyerek jár.

Az iskolai hittanórák nem várt mellékhatása - index.hu 

Hidat kell építenünk a kötelezően választható hit- és erkölcstan és a nem kötelezően választható templom között. Ez talán az egyik módja annak, hogy a két népszámlálás között tegyünk valamit azért, hogy ne olyan eredménnyel szembesüljünk 2021-ben, mint 2011-ben.

Hittanórák után - parokia.hu

 

Nagyon szépen köszönöm Kodácsi Tamásnak a parókián megjelent írását. Bocsánatot kérek előre is: a sok panaszkodás és a „miért nem jó nekünk a kötelezően választható hittan” kezdetű mondatok után felüdít ez a megközelítés. Bármennyire lehet egyházi nézőpontból is kritikával illetni a kötelezően választható hit és erkölcstan rendszerét, inkább kellene missziói lehetőségként tekinteni rá, csakúgy, mint arra a tényre, hogy egyre több gyermek lesz egyházi iskola diákja. Persze a kritikák egy része jogos, ám ami még ennél is fontosabb: az újfajta hittanoktatás felszínre hozta gyülekezeteink állapotát. 

Eléggé különös és ellentmondásos helyzet: miközben lehetőséget kapunk arra, hogy sokakat elérjünk, mégis azért panaszkodunk, mert nem érjük el őket. Márpedig a panaszkodók egy része éppen erről beszél. Tegyük fel, hogy a gyülekezet nagy nehezen megoldotta a hittanoktatást: sikerült a lelkipásztor munkarendjébe beilleszteni a megsokasodott hittanórákat, esetleg hitoktatót is alkalmaznak, így csökkentve a lelkipásztor terheit. Talán az adminisztrációs feladatok is követhetőbbek, átláthatóbbak lettek kissé. Mégis, sok helyen arról hallunk, hogy a gyermek az iskolában „letudja” a hittant – és semmi több. A parókián, plébánián tartott, ezáltal otthonosabb, oldottabb, kötetlenebb hittanórák elhalnak, hiszen mostanra mind a nyolc évfolyamon az iskolákban történik a hitoktatás. Ám a gyermek így nem kapcsolódik a gyülekezethez, hiszen a sima tantárggyá minősített hittan során legfeljebb az „anyagot” kell betanulnia, uram bocsá’ még a templomot sem kell látnia, ha jó jegyet akar kapni. A gyermek részt vesz a hittanórán -akár minden évben más felekezetén, ha neki vagy a szüleinek úgy tetszik-, de a lelkész/hitoktató nem tud úgy foglalkozni vele, ahogyan szeretné, a gyülekezeti életébe sem nyer semmiféle betekintést. Az újonnan érkezett, sok tekintetben az adott vallásfelekezethez talán egyáltalán nem kötődő, „steril” gyerek és a gyülekezet között így nem alakul ki kötődés, míg a gyülekezet látóterébe már korábban bekerült, ahhoz szülei, nagyszülei révén kötődő gyermek pedig szépen eltűnik, kikopik onnan. 

Mi akkor a teendőnk? 

Azt hiszem, a kötelezően választható hittan felszínre hozta gyülekezeteink problémáit, felemás állapotát, gyengeségeit. Nemcsak az anyagi erőforrások vagy a hitoktatók hiányára, felkészületlenségünkre, lelkészközpontúságra, vagy éppen a lelkész magára maradottságára gondolok: egyházunk, gyülekezeteink folyamatos útkeresésben vannak, naponta küzdünk vélt vagy jogos félelmeinkkel, miközben gyakran szem elől tévesztjük missziói küldetésünket. Nem térnyerésre, és egyáltalán nem nyeréskedésre gondolok, hanem arra a missziói parancsra, amelynek teljesítése a legfontosabb feladatunk. Tudatosítani kellene magunkban: ahogyan a gyülekezeti, vagy fakultatív hittanoktatás is missziói lehetőség volt, úgy az órarendi is az. Úgy gondolom, már a jelenlétünk is üzenetértékkel bír az oktatási intézményen belül, hiszen a kormányzati szándékkal bevezetett órarendi hitoktatás által olyan családok is megszólíthatóvá válnak, akik eddig nem voltak a gyülekezet, az egyház látókörében. Feléjük kell nyitnunk, lehetőséget kell biztosítanunk, hogy megismerjenek minket, az élet Urát, hogy megtalálják a templomba vezető utat. Éppen ezért leginkább azon gondolkoznék, mit tehetek én, mit tehet a gyülekezetem azért, hogy alkalmassá váljunk ennek a kihívásnak a megválaszolására. 

Vajon megvan-e bennünk a kellő missziói látás? Vajon része-e az életünknek a megfelelő missziói bátorság? Vajon útkeresésünkben nem feledkeztünk-e meg a legfontosabbról? Vajon elég kreatívak vagyunk-e a hídépítésben? (Nagyszerű ötlet a Kodácsi Tamás által említett tanulmányi kirándulás: éljünk vele!) Vajon előrébb való-e mindennél a misszió üzenete és kötelessége? 

Hozzászólások