Ahelyett, hogy csak az imázs és rang fenntartására, az adminisztrációs folyamatokra, sikerre, és gazdasági életképességre koncentrálnának, a lelkészeknek vissza kellene térniük szolgálatuk három sarokpontjához: az imádsághoz, az igeolvasáshoz és a lelki kíséréshez – üzeni nekünk Eugene H. Peterson A lelkészi szolgálat három sarokpontja című könyve, amely nemrég jelent meg magyarul a Harmat Kiadó gondozásában. Ez a megszólítás elsőre talán provokatívnak tűnhet, de valójában nagyon is evidens dolgot fogalmaz meg. Miért hat mégis megrázó erővel, amikor a könyv szembesít minket mindezzel? Hogyan késztet önvizsgálatra minden keresztyén hívőt, nem csak a lelkészeket? A titok nyitja az a hitelesség, alázatosság és őszinteség, amellyel a szerző a témát megközelíti.
Rögtön bevallom: még nem olvastam Peterson könyvét... Egy másikat viszont igen: Andrew Knowles: Az ima felfedezése. (Bp. Agapé, 1986) A mai reposztban tulajdonképpen ezt szeretném ajánlani és ismertetni, lelkészeknek és nem-lelkészeknek egyaránt. Mindezt abban a meggyőződésben, hogy minden változás és megújulás (családi, közösségi, egyházi, politikai stb.) Felülről és belülről fakad és kezdődik el, az Istennel való kapcsolatunk megújulásából. Akkor rajta, fedezzük fel először is az imádságot...!
Az 5 fejezetből álló könyv első, bevezető fejezete már rögtön erről szól, az imádság felfedezéséről. S ezzel kapcsolatban hadd tegyek egy őszinte személyes vallomást. Talán negyedéves voltam már a teológián, amikor egy lelkizős-fröccsözős beszélgetés során az egyik évfolyamtársam nekem szegezte a kérdést, hogy „Tamás, Te szoktál imádkozni..??” Aztán egyrészt feltárta előttem gyermekien egyszerű és tiszta imaéletét, másrészt rádöbbentett arra, hogy én bizony így, élő módon nem kommunikálok Istennel, nem vagyok online... Erről a lelkiállapotról ezt írja Knowles: „Ez a lelkiállapot Isten ajándéka. Nem vásárolható meg, nem érdemelhető ki, nincs mád mód arra, hogy szert tegyünk rá, csak az Istenhez való alázatos fordulás és az imádság, amely által mintegy megengedjük, hogy Isten átformáljon bennünket. (…) Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy megfelelő hangsúlyt fektessünk a türelemre. Ha az ember elolvas egy könyvet a futásról vagy Carl Lewis fényképét hordja magával, ez még nem teszi képessé arra, hogy tíz másodperc alatt fussa le a száz métert. Istennel való kapcsolatunk fejlődését sem a módszer elméleti elsajátítása teszi lehetővé. Ne feledjük: az imádság nem módszer, hanem életstílus...”
A következő fejezet Isten megismeréséről szól. Arról, hogy az ima abban segít, hogy tudatosuljon bennünk, kivel is beszélgetünk! S nem mellékesen egy reális világkép is kialakulhat bennünk. „Az ima teszi lehetővé számunkra, hogy megálljunk egy pillanatra és egészben lássuk darabokra szakadt világunkat. Ilyenkor saját helyünket és szerepünket is világosabban látjuk, és ahelyett, hogy a médiumok sugalmazta szorongásnak teret adva a többséggel együtt panaszkodnánk, inkább Isten szempontjait keressük, az Ő tanácsait kérjük. Isten ránk bízta a világot, hogy gondoskodjunk róla, tárjuk fel rejtelmeit és örüljünk neki. Isten egymásnak adott bennünket, embereket. Családokhoz, barátokhoz, közösségekhez, népekhez tartozunk. És nem utolsósorban: az Ő gyermekei vagyunk, akiktől a teremtett világról való felelősségteljes gondoskodást, a béke melletti fáradhatatlan kiállást és az önfeláldozó szeretet erejének bátor hirdetését várja el.”
A harmadik fejezet Jézus Krisztus imaéletét tárja elénk. Knowles leírja, hogy az evangéliumokban 17 helyen olvashatunk arról, hogy Jézus hogyan imádkozott. Ezek a tudósítások nyilvános működésének különböző szakaszaiba tehetők, az első a megkeresztelkedésénél (apropó, tegnap volt Vízkereszt ünnepe!), az utolsó pedig a kereszthalálánál! „Itt van tehát a tökéletes ember, aki számára az imádság a mindennapi élet valósága volt. Talán azt kérdezzük magunkban: Miért kellett imádkoznia, ha Isten Fia volt? Miért nem érezte ösztönösen Isten elvárásait, hogy aztán örömmel teljesítse őket? (…) Hogyan tudta Jézus teljes egészében alávetni magát az Atya akaratának? Minek köszönhette azt, hogy tanítása hatásában és értékben felülmúlt minden más tanítást ezen a földön?” Természetesen a szerző külön foglalkozik a „legtökéletesebb imádsággal”, a Miatyánkkal, mint ahogyan azzal is, hogy hogyan és ki mindenkiért imádkozott Jézus.
A Szentlélek megismeréséről szól a könyv következő része. „A Szentlélek ismeri az emberi lét korlátait, tudomása van tépelődéseinkről és sokkal jobban megért minket, mint gondolnánk. Belelát az ember szívének legmélyébe, látja legtitkosabb vágyainkat, de ismeri Isten gondolatait is, ezért segítségével az Isten és az ember közötti kapcsolat sokkal könnyebbé válik.” Ebben a fejezetben szó esik még a karizmatikus mozgalmakról, a nyelveken szólásról, az imának az istentiszteleteken való szerepéről és a dicsőítésről is.
Végül az utolsó fejezet (Ismerjük meg önmagunkat!) gyakorlatias tudnivalókat tartalmaz az imádsággal kapcsolatban. Így olvashatunk a csendes percekre való felkészülésről, a testhelyzetekről és mozdulatokról (tenyeret le, tenyeret fel!), a napi időbeosztásról (imatervek, imanaptárak), a várakozásról, a családi és gyülekezeti imaközösségekről. Természetesen beszél Knowles az imádság fajtáiról is (hálaadó, bűnvalló, kérő, közbenjáró és dicsőítő) és olvashatunk számos, mind a Bibliából, mind pedig régen élt vagy éppen ma élő hívő emberektől való szép és őszinte imádságot is.
Michael Baughen, anglikán püspök szavaival szeretném befejezni ezt a könyv-ismertetőt, egyben számomra az új esztendő első reposztját: „Mindennap ismételd magadban: Ő az Úr és én Hozzá tartozom! Ennél fontosabb dolog nem létezik. Hagyd, hogy ez a gondolat betöltse szívedet! Örülj neki! Az Úr az Isten! És mindörökre az övéi vagyunk!”