Kánya Tamás biciklijét letámasztja és lelkesen mesél... A tavalyi nagyobb volt, de azt már elvitte a víz. Elsőre én nem tudtam, hogy mit csinálok, csak úgy építgettem. Egy hónap múlva mondta egy lány, hogy imádja ezt a 'landart'-ot. Akkor hallottam erről először, így tudtam meg, hogy ez egy létező művészet.
„Imádok egyedül építeni a Duna-parton. Nekem eszembe nem jutna csoporttal menni kirándulni például. Az erdőben is egyedül szeretek sétálni, fotózni. Magányos vagyok, más ettől megőrülne, de én ezt szeretem.”
Uszadékfa, kavics, kő ... sárkányok, fantázia filmek hősei, fantáziamozgatók. A Duna partján. Nem az örökkévalóságnak. A menetrendszerű árvíz elviszi az egészet évről-évre. Csak a fotók maradnak, meg az élmény. Az építőé, meg a látogatóké. Így kap egy patrióta címet is. Emberek kirándulnak, leszállnak a buszról, Hévről. Kiszállnak a kocsiból, vagy éppen bicikliznek. A lényeg megállnak egy pillanatra. Te, hallottam itt van valami ember, meg a képződményei. Felkerül a netre is. Pár ember, aki amúgy is elégedetlen a sorsával, vagy éppen elégedett, aki túl van a sorozatokon, unja a face-t, nem kötik le a való világok, és már a "Szabó családot" sem hallgatja a rádióban (lehet, hogy már nincs is?), két párosodási ösztönhullám között, a haverokkal való sörözés után, vagy a gyári szalag monotonitása után nézegeti értetlenül a képeket. Olyan egyszerű. Megcsinálhattam volna én is.
.jpg)
Valószínűleg nem az alkotásokat irigyeljük. bár határozottan jók. Azt a pillanatot, amikor elhatározza, hogy most elindul. Azt a pillanatot, amikor feláll, amikor megérkezik. amikor az agyban elindulnak a kereső, hasonlító, méretező funkciók. A tevékenységet és a folyamatot. Mert erre időt kell szánni. Kánya Tamás ezt szereti.
Tegyük mellé (és most rontsuk el a pillanatot) az iszlám állam "kultúra szerető" tagjainak a "legutóbbi művészetét". Ezekre is irigykedhet valaki. A konstruktív pusztítás öröme. De azért a mozdítható értékeket a cikk tanúsága szerint ellopják, elrabolják, einstandolják és értékesítik. Egy finom különbségtétellel azért megjegyezhető, hogy a reformáció idején is voltak vallásosan fanatikus emberek, akik az addig egyházi művészet alatt létrejöhetett munkákat pusztították, mint imádásra és bálványra alkalmas alkotásokat.
Úgy érzem vannak pillanatok, amikor a Teremtő képére és hasonlatosságára teremtve szeretnénk mi is valamit létrehozni, "teremteni". A különbség, hogy Isten az örökkévalóságnak dolgozik, mi meg csak a pillanatnak. Hiszen a világegyetemben életünk teljes hossza sem több, mint egy röpke gondolat, sóhaj és akkor már túloztam is.
.jpg)
Egy gondolat szeretne megjelenni, "testet ölteni" a művészeknél. Keresik az emberek számára is érthető formát, eszközt. Valaki könyvet, verset ír. Valaki fest, rajzol. Valaki szobrokat készít. (Valaki pusztít, mert az az ő gondolata, talán éppen istennek gondolja magát) Valaki azt gondolja az ő gondolata örök, és valaki helyesen érzi, hogy nem. Mert csak Isten örök és az Ő gondolatai és akarata.
Ezért ezeket a gondolatokat és érzéseket kell jól megélnünk és jól elhelyeznünk. Akkor nem lesz vallásos tárgyi kellék, bálvány. Nincs imádat. Hadd vigye a víz!
Az alkotás áldozat és öröm, meg játék. Szerintem Isten ajándéka. Bár a bábeli tornyot már értékelte, és az ember saját magát dicsőítő alkotásait, vagy gondolatból gyártott isteneit is. Ma is. Olyan vékony az a mezsgye, ahol valami vallásos imádat tárgya lesz, vagy embert dicsőítő vagy azt célzó alkotás.
Kánya Tamás alkotásai rövid időre készülnek. Szeretem ezt az alázatot. Nem kap múzeum épületet. Nincs beárazva. A létezés más formáját mutatja meg. Az elfelejtettet. A pillanatban is örök kutató. (Bár az informatika infrastruktúrája által ismerhetjük meg és ez is egy külön világ.)
Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Zsidókhoz írt levél 13,14
ps, mert nem tudom kihagyni: Éppen a mulandóságom és ami hozzákapcsolódik mulandó mutat rá Isten örök dicsőségére. De még inkább az, hogy Isten részesíteni akar Jézus Krisztusban az Ő örök dicsőségében, örök országában, örökkévalóságában.