Nincs tehát többé Európa? A magyar kormányzati beszédekben még tartja magát Belloc tézise. A nyugati realitásokkal szembesülve azonban adódik az a következtetés, hogy ami Európából még megmaradt, az Közép-Európában van meg (esetleg keletebbre).
Csakhogy a valóság az, hogy a kereszténység társadalomformáló tartalékai itt is kimerültek, tömeges megújulásnak semmi nyoma; mindezen semmilyen politikai erőlködés nem segít. Sőt, alkalmasint csak ront.
Szemben az iszlámmal: ez már nem a keresztény Európa - valasz.hu
Nagyon izgalmas eszmefuttatás jelent meg a valasz.hu-n Balázs Zoltán tollából. Az írás valójában viaskodás azzal az ismert kérdéssel, hogy az iszlám megjelenése által előállt kontextusban miként is lehetne megfogalmazni az európai identitást. A szerző szerint két elbeszélés van. Az egyiknek az alapja a keresztyén Európa ideája, az a hit, hogy keresztyénség nélkül Európa nem létezhet, míg a másiké a keresztyénség utáni, szekuláris Európa eszméje. Balázs Zoltán úgy véli, hogy az európai elbeszélés-versenyek sorsa eldőlt, a keresztyénség elvesztette társadalomformáló képességét. Ám ebből szerinte nem Európa összeomlása következik, mert a szekularizációnak komoly erőtartalékai vannak. Mint állítja, „történelmi tévedés” és „politikai hiba” lenne az iszlám okozta kihívás közepette azt feltételezni, hogy a keresztyénség összeomlásával maga Európa került veszélybe, merthogy a szekuláris Európa erőtlen. Szerinte a keresztyén Európának nincs esélye, az iszlámmal szemben csak a szekuláris Európa veheti fel a versenyt, ám a küzdelem végkimenetele kérdéses.
Először is, nagyon köszönöm ezt az írást, mindenekelőtt a problémafelvetést. Nekem is az a véleményem, hogy a migráns-kérdés azért képes tartós közéleti témává lenni, mert az iszlám érzékelhető megjelenése újra felélénkítette az európai identitásvitákat, s egy olyan diskurzust indított el, amelyben ismét kiéleződött a küzdelem az európai történelmi emlékezet és közösségi önértelmezés kisajátításáért.
Mint jeleztük, ez a küzdelem valójában két elbeszélés küzdelme, s mindkettőnek az a jellemzője, hogy a keresztyénségről szóló beszéd. Az egyik szerint az európai történet alanya maga a keresztyénség, s ha megszűnik, magának a történetnek lesz vége. Míg a másik szerint a keresztyénség csak a történet átmeneti szereplője.
Balázs Zoltán a második elbeszélésből indul ki. Vagyis a keresztyénség utáni szekuláris Európa már végkifejlet, s nincs, ami a folyamatot visszafordíthatná. Szerinte a keresztyénség társadalomformáló erői kimerültek, noha a „magyar kormányzati beszédben” vannak még kísérletek a „keresztyén Európa” ideájának a visszaállítására. De szerinte ez tévedés, Európa már nem keresztyén, mert helyébe lépett a szekuláris Európa.
Mondanom sem kell, ezzel az érveléssel nem értek egyet, de ugyanakkor távol tartanám magamat egy olyan meddő vitától, amely csak arról szólna, hogy most akkor Európa keresztyén vagy nem keresztyén.
Ehelyett inkább felhívnám a figyelmet arra, hogy az „Európa már nem keresztyén”- féle elbeszélés mögött egy nagyon is bizonytalan és soha nem igazolt történelemkép áll, amelynek az a lényege, hogy a történet mögött valamiféle irányultságot, „haladást”, „fejlődést” lát, s ebben a modellben a szekularizáció úgy jelenik meg, mint valamiféle végkifejlet, a történet fixálódása.
Holott fogalmunk sincs, hogy a szekularizációnak nevezett hosszú folyamatot miként is kell értelmezni az évezredes európai történeten belül, hiszen még nem értünk a történet végére. Miután a jövő birtokolhatatlan, egyáltalán nem tartom racionálisan kikezdhetetlen tételnek azt a mára valóban széles körben fixálódott baloldali-liberális nézetet, miszerint a keresztyénség utáni szekuláris (nem keresztyén) Európa elérkezett volna identitásának végleges megfogalmazásához
És mi van akkor, ha a szekularizációról kiderül, hogy valójában egy hosszú átmeneti jelenséggel van dolgunk, amely átmenetnek pont az jellegzetessége, hogy megtévesztő módon a keresztyénséggel szemben fogalmazza meg önmagát, de valójában ugyanannak a civilizációnak a része? Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy a keresztyén és a szekuláris Európáról szóló elbeszélések éles szembeállítása meglehetősen logikátlannak tűnik, hiszen ugyanarról a szereplőről, nevezetesen Európáról van szó. Vagy másképp fogalmazva, miként lehetséges, hogy a szekularizáció épp keresztyén talajon születhetett meg? Miért nem másutt?
Egyszóval, a történelmet én még nem zárnám le, s az ismert „haladás elbeszéléseket” a keresztyénségből a szekularizációba meglehetősen történelmietlennek tartom. Igenis, könnyen elképzelhető egy szekularizáció utáni fordulat, ami nyilván nem valamiféle restauráció, hanem annak a belátása, hogy a szekularizáció valójában egy átmenet a keresztyén civilizáció új öntudatra ébredése felé.
Én itt bizony komoly tartalékokat látok, s abban maximálisan egyetértek Balázs Zoltánnal, hogy „ami Európából még megmaradt, az Közép-Európában van meg (esetleg keletebbre).”
Szóval, én nem temetném a keresztyénséget. S nem pusztán azért, mert keresztyén vagyok, hanem mert nem áll még rendelkezésünkre egy olyan távlat a feltételezett jövőből, ahonnan nézve az évezredes európai történet egészéről ítéletet mondhatnánk.
Az már a történelem pikantériája, hogy az európai identitásról szóló diskurzust épp az iszlám élénkítette fel újra, s ezzel közvetetten hozzájárult ahhoz is, hogy a keresztyénség utáni szekuláris Európáról szóló elbeszélések elvesztették egyeduralmukat. Az a gyanúm, hogy valami itt fortyog a mélyben, s könnyen elképzelhető egy általános konzervatív, poszt-szekuláris fordulat, amelynek az egyik alappillére épp a keresztyénség újrafelfedezése lesz.