„Tudjuk, hogy ez az elkötelezett pásztor nehezen tudta otthagyni posztját, különösen akkor, amikor a Egyháznak különösen szüksége van olyan meggyőző pásztorokra, akik ellen tudnak állni a korszellem diktatúrájának, és akik elszántan a hit szerint élnek és gondolkodnak. Ugyanakkor, ami a legjobban megérintett, hogy az élete utolsó időszakában megélte azt a mély meggyőződését, hogy az Úr nem hagyja el az Egyházát, még akkor sem, ha a hajó annyi vizet vett már magára, hogy az már a felborulás szélén áll.”
XVI. Benedek: Az Úr nem hagyja el az Egyházát - kereszteny.mandiner.hu
Nem kis örömmel és egyetértéssel olvastam XVI. Benedek volt pápa üzenetét, amelyet Meisner bíboros halálára fogalmazott meg. A volt pápa szavai ugyanis túllépnek a szorosan vett katolikus egyházi belügyön, súlyos üzenetté válnak az egyháznak a mai történelmi helyzethez való viszonyáról. A bíboros halála kapcsán a volt pápa a korszellem diktatúrájáról beszél, s úgy jellemzi az elhunytat, mint aki képes volt ellenállni ennek a diktatúrának. Sőt, XVI. Benedek kimondva - kimondatlanul egyenesen azt állítja, hogy ez az ellenállás mentheti meg az egyház süllyedő hajóját. Nem véletlen, hogy karakteres véleménye élénk visszhangot váltott ki az egyházias hétköznapok szintjén is, és nem csak katolikusokban.
A volt pápa üzenete azért bátor, mert ma általánosan elfogadott hiedelmekkel megy szembe. Először is kimondja, hogy – sokak vélekedésével szemben –, létezik olyan, hogy korszellem, amelyet az egyház nyomásként, diktatúraként élhet át. A tagadása persze azért „könnyű”, mert épp az a jellegzetessége, hogy úgy tűnik fel, mint magától értetődő gondolatok, viselkedésminták, erkölcsi ítéletek összessége. A korszellem úgy hat, hogy azt, „ami van”, természetes állapotnak tünteti fel. A mai korszellemnek az a sajátossága, hogy néhány soha nem igazolt tételt úgy állít be, mint valamiféle megingathatatlan, „örök”igazságot, s amely egyetemesnek beállított igazságok szembemennek a keresztyén valóságértelmezés alapvető tételeivel.
Ilyen bevett hiedelem például, hogy a történelem „halad”, s eme haladásnak az az alapja, hogy az ember voltaképpen jó, csak eddigi társadalmi körülményei útját állták a jó kibontakozásának. Nosza hát, le kell bontani a régi korlátokat, erkölcsi hagyományokat, beágyazottságokat, közösségi normákat, s megnyílik a tér az emberben lévő egyetemes jó kiteljesedésére. Ilyen bevett hiedelem az is, hogy múlt és modernitás szemben áll egymással, s ezért aki „mai” akar lenni, annak szükségszerűen hátat kell fordítania minden szokás-és hagyományszerűségnek. A mai korszellem messze nem diktatúraként hat, hanem egyenesen divatként, magától értetődőnek beállított normaként, amelyhez való alkalmazkodás egyenesen a mindenkori „modernitás” kritériuma. Ám hogy az önmagában vett „modernitás”, vagyis a megszokottól való eltérés miért érték, nem szorul igazolásra. Így lesz szinte általánosan bevett normává a „be original” (legyél eredeti) parancsa, amely vélekedés mögött az az igazságnak gondolt illúzió húzódik meg, hogy ami régi, az szükségképpen idejétmúlt, s ami pedig keresztülhúz mindenféle hagyományos normát, eredeti és értékes.
S valóban, a korszellem nyomása olyan erős, diktatúrája annyira rafinált és szerteágazó, hogy nem diktatúraként hat, hanem emberek széles tömegei önként megadják magukat hihetetlenül jól felépített tudatiparának. Milliókkal lett itt elhitetve, hogy ha feladják régi, hagyományos közösségi identitásukat, mint például vallásukat és nemzeti tudatukat, hagyományos ünnepeiket és közösségi életformájukat, akkor egy csapásra maivá és „trendivé” válnak, s részesei lehetnek a közelebbről soha meg nem határozott "progresszió" soha nem igazolt erkölcsi felsőbbrendűségének.
Így vált milliók szemében „avíttá” az egyház, amely úgymond megtestesíti mindazt, ami e korszellem tükrében régi és idejétmúlt. A nyomás olyan nagy volt, hogy emberek tömegei el is hitték, ha hátat fordítanak egyháziasságuknak, akkor ők már nem lesznek „maradiak”, s egycsapásra kitágul előttük a hagymányos közösségi normáktól megszabadított tér az egyénileg meghatározott "jó élet" kiteljesítésére.
Sőt, a korszellem nyomása olyan erős magára az egyházra is, hogy rendszeresen felvetődik az a gondolat, hogy a templomos keresztyének millióinak elvesztését a korszellemhez való igazodással kellene ellensúlyozni. Mondani sem kell, a hívek „visszacsábításának” ezernyi módszere látott napvilágot, kevés eredménnyel, sőt a keresztyénség üzenetének „hozzáigazítása” a korszellem világképéhez a teológiai gondolkodás súlyos leegyszerűsítésével is járt, s lett az egyházból a "világ megjavításának" intézményes eszköze, afféle vallásilag ízesített jótékonysági egyesület, amely együtt halad a korral, osztozva a szentimentalista humanizmus hamis antropológiájában.
XVI. Benedek üzenete azért figyelemre méltó, mert igen kritikus a korszellemhez való igazodással szemben, sőt, egyenesen ellenállásról beszél. Eszerint tehát a korszellemben való feloldódással szemben létezik egy olyan alternatíva, amelyik tudatosan vállalja a „bezárkózás”, a „fundamentalizmus”, az „ortodoxia”, a „maradiság” ódiumát egy olyan korban, amelynek a szellemisége nyilvánvalóan mindenféle hagyományszerűség ellen hat, s amelynek az a célja, hogy az egyetemes haladásnak nevezett illúzióban feloldja a régi identitásokat, kulturális sajátszerűségeket és erkölcsi hagyományokat.
A dolog pikantériája az, hogy minden várakozással ellentétben ez a mai korszellem, miután lerombolta a régi tájékozódási pontokat, nem tudott egy új univerzumot felépíteni, s ezzel előhívott egy egyre erőteljesebben érzékelhető igényt egy konzervatív fordulatra, amelynek a lényege éppen a visszatalálás a megingott közösségi identitásokhoz.
Lehet, hogy az egyház jövőjének a titka éppen nem a belesimulás a korszellembe, hanem ellenállás egy olyan eszmeiségnek, amely eleve bukásra van ítélve?
Mindenesetre figyelemre méltó, hogy XVI. Benedek az elhunyt bíboros méltatását egybekötötte a korszellemnek való ellenállás példájával, s mindehhez azt a mély értelmű mondatot fűzte, hogy az Úr nem hagyja el az Ő egyházát.
Lehet, hogy a volt pápa a jövőről beszélt?
Hozzászólások