A régi magyar háztartásban a kenyér olyan létfontosságú volt, hogy a háziasszony legféltettebb kincsének a kovász számított. A legtöbb háztartási babona, hiedelem és tilalom ehhez kötődik: ha a konyhát átok éri, az a kovászon csattan, a kenyér szent, a kenyér a konyha alapja. Készítője jobb, ha nem terhes, nem menstruál, nem kezdhet a munkába akármikor, csak meghatározott napokon, és vigyáz, hogyan rendezi a kötényét, mert ha a kovász rossz lesz, a kenyér is elromolhat, akkor pedig nincs élet.
Nem tudom, hogy létezik-e a vér szava? Nem tudom, de azt igen, hogy ilyenkor aratás táján a mezőket vizslatom autózás közben és szívem különösen dobban, amikor kombájnokat látok aranyló kalásztengerben. Önkéntelen veszem el lábamat a gázpedálról, néha meg is állok. Gyönyörködöm. Illata van a forró júliusi mezőnek. De nemcsak látvány ez, sokkal több, az élet reménysége a szemem előtt. A mindennapi kenyér ígérete.
Modernnek mondott városi létünk messze került attól, ami szervesen összekötné a mindennapi létfeltételeket a föld áldásaival, pedig a föld nélkül nincsen élet. Nemrég egy fiatalember mesélte élményét. Bérelt földjén, amely a városhatártól néhány kilométerre van, kapálgatott, mikor megállt mellette egy régi ismerős, ma már mezőgazdasági vállalkozó, nagyparaszt, ahogy a falusiak nevezik. Kezét nyújtotta kézfogásra, mire a fiatalember restelkedve mondta, ne haragudj, mocskos a kezem. Mire jött a válasz: a föld nem mocsok, abban az élet van, a te kezed pedig földes.
Nagyapám, - érdekes, vele kapcsolatban többnyire a krumpliültetésre és kiásásra emlékszem, - mielőtt munkába fogott volna, mindig levette a kalapját a tábla végén, rövid imát mondott: „én Istenem, segíts meg”, aztán visszatette és belevágott a földbe. Ösztönösen tudta: emberé a munka, Istené az áldás.
Az aratás az áldás nyilvánvalóvá válása. Isten látható jelenléte az ember életében.
Anno – bármennyire hihetetlennek tűnik, igaz volt -, mikor még 20 dkg fekete kenyér volt a napi fejadag, édesanyám taligakerék nagyságú kenyereket sütött. Négy fért el kényelmesen a kemencében. Búza volt mindig. A szomszéd faluban hengermalom működött. Szertartása volt az őrletésnek. Férfidolog volt az, egész napos tevékenység. Már előtte este zsákba mertük a búzát, aztán vitték, szekereken, feltarisznyálva, mert nem lehetett tudni, mikor kerül az ember sorra. Nagy beszélgetések helyszíne volt a malomudvar, falvak találkoztak, híreket cseréltek, történeteket meséltek. A molnár a rossz búza miatt, az emberek a vám mértéke miatt méltatlankodtak. De végül mindenki elégedett lett. Estére mindig otthon volt a liszt: nullás, kenyérliszt és külön a korpa. Aztán eljött a nagy próba ideje, friss lisztből új kenyeret sütni. Héjába főtt krumplival indított a gazdasszony, amit apróra törtek krumplinyomón. Hogy vártuk gyerekként, hogy néhány darabka megszökjön a nyomóból. Finomabb volt az mindennél. Aztán a kovászolás következett, ha volt egyáltalán a házban. Nem ritkán utcahosszában keresték a friss kovászt, mert jó kenyér jó kovásszal kelt. Körbe forgott az, mert legtöbb háznál hetente egyszer sütöttek. Törött fülű porceláncsészék őrizték, megduzzadva ült rá a tészta a csésze peremére. Este kovászoltak, hajnalban dagasztottak, reggel sütöttek. Korán kellett kelni, hogy a tűz ropogását is lássuk, nem ritkán mire felébredtünk, már kemencében volt a kenyér. Gyerekeknek vakarú járt, különböző állatformák, madarak, kutyák, nyulak sültek ökölnyi nagyságban. Hamarább kész volt az, ropogott a barna héj a rizskása fogak szorításában. Nyáron káposztalevélre tették a kenyér tésztáját. Annak az alja, az illata ma is kísér és kísért. A tetejét, ha vastag héjú volt „megverték”, a lepattogzott héj helyét reszelő igazgatta el. Araszos magasnak illett lenni a jó kenyérnek, amelyet rövid időre kihűlni fehér ruhába takartak. Friss kenyérrel jól lehetett lakni, nem kellett mellé legfeljebb egy szelet juhsajt és néhány friss zöldség a kertből. De a „zöldfuszulyka” leves sem volt rossz kísérő.
Így aratáskor, ha le-leveszem lábamat a gázpedálról egy-egy búzatábla mellett, régi emlékek járnak vissza, ízek, amelyeket meg is szépít az idő. Talán a vér szava szól, ne felejtsek el hálát adni.
Áldott légy Uram mindennapi kenyerünkért!
Hozzászólások