Albert Einstein a téridő és modern elméleti fizika atyja március 14-én, azon a napon született, amelyen az univerzumról alkotott képünket forradalmasító zseniális brit tudós és gondolkodó, Stephen Hawking örökre lehunyta szemét. A kifürkészhetetlen sors különös egybeesése, hogy mindkét zseni hetvenhat éves korában lépett át egy számunkra titokzatos és felfoghatatlan másik dimenzióba. (…) Stephen Hawking arra a kérdésre, hogy létezhet-e Isten, a következőket válaszolta: „Mielőtt megértenénk a tudományt, természetes azt hinni, hogy Isten teremtette a világegyetemet. Most már azonban a tudomány meggyőző magyarázatot kínál erre. Mindent tudunk, amit Isten tudhatna, ha létezne. De nem létezik."

Hawking és Einstein örökbecsű gondolatai Istenről, világról és az emberiségről - origo.hu

Hogy rögtön válaszoljak is a címben feltett kérdésre, nem tudom! Viszont egyfolytában ez a kérdés foglalkoztat, mióta elolvastam John C. Lennox: Isten és Stephen Hawking c. könyvét (Koinónia, Kolozsvár, 2016). A napjainkban elhunyt, a világ egyik legismertebb tudósa, aki mozgásszervi betegsége miatt a kitartó lelkierő szimbólumává is lett, nos, az ő ateizmusát vizsgálja ez a laikusok számára is érthető teológiai könyvecske, ezt szeretném röviden ismertetni.

 

 

Lennox két bevezető szálon indítja művét. Az egyiken arról értekezik, hogy az Isten-kérdés mennyire napirenden szerepel napjaink tudományos életében, s ezt konkrét munkákkal igazolja. A másikon pedig azt ecseteli, hogy mai bonyolult világunkban  a tudománynak milyen óriási kulturális és intellektuális tekintélye van, részben annak köszönhetően, hogy elképesztő sikereket ért el olyan technológiák alkalmazásában, melyeknek mindannyian felhasználói vagyunk. A két szál a szekularizálódott társadalomban, egy populáris multi-kultúrában fut össze: emberek milliói, a vallástól, egyháztól függetlenül szeretnék tudni, mit állít a tudomány Istenről, s egyáltalán a végső kérdésekről: mi végre vagyunk a világon? Mi az élet célja? Merre tartunk? Beszélhetünk-e egyetlen univerzumról vagy több párhuzamos univerzum létezik?

Lennox rögtön tisztázza, hogy nem a tudomány és a vallás tradicionális vitájáról van szó, hanem teizmus és ateizmus áll egymással szemben. Példaként a DNS kettős csavar-spiráljának felfedezéséért Nobel-díjat kapott tudós-párost Jim Watsont és Francis Collinst említi: Bár mindketten a tudományos élet „hallhatatlanjai”, Watson ateista, Collins vele szemben viszont hívő keresztyén ember...  Ezek után leszögezi, hogy az Isten-kérdés iránti érdeklődés hirtelen fellendülése szemben áll az ún. szekularizációs hipotézissel, amely a felvilágosodás hajnalán azt jósolta, hogy a vallás hanyatlóban van és rövid időn belül -főként Európában...- ki fog halni. „Meglehet – folytatja a gondolatot Lennox – épp ellenkezőleg, a szekularizáció csődje az, ami az Isten-kérdés tisztázását minden korábbinál sürgetőbbé teszi.” Majd idézi a The Economist neves újságíró párosát, Micklethwait-et és Wooldridge-t, akik szerint az „Isten visszatért”, s nem csupán a „tudatlanok” számára, hanem ennek a fajta hit-terjedésnek „éppen az a fejlődőképes, jól képzett középosztály a zászlóvivője, akikről Marx és Weber azt feltételezte, hogy az efféle babonaságot majd ők dobják ki legelőbb az ablakon...” Természetes, hogy ez mozgásba hozta a szekularizáció híveit, élükön az ateista tudósokkal. Közülük is talán az egyik legismertebb és a legagilisebb Richard Dawkins, aki kampányszerűen – népszerűsítő könyvek, buszokra ragasztott poszterek, ateista gyermektáborok, A(teista) -kitűzők stb. –  próbálta „felébreszteni a közgondolkodás lelkiismeretét”... 

A másik pedig Stephen Hawking... Két nagy és többtízmilliós példányszámban kiadott művében – Az idő rövid története és A nagy terv – foglalkozik az univerzum eredetével, benne a Teremtő (?) létezésének problémájával. Az elsőben azonban a kérdést még – Lennox szerint kínosan... – nyitva hagyja: „Ha a fizika rátalálna a mindenség alapelvére, megismerhetnénk Isten gondolatát...” Ez az alapelv a szintézis-elmélet, amely magába foglalná a természet négy őserejét – a gyenge, ill. erős nukleáris kölcsönhatást, az elektromágnesességet és a gravitációt – leíró törvényszerűségeket.  A nagy tervben azonban már kifejti, hogy az univerzum keletkezését a fizika törvényei magyarázzák meg leginkább, nem pedig az Isten szavára való hagyatkozás... Az ősrobbanás ezeknek a törvényeknek szükségszerű következménye volt. „A spontán teremtődés az oka annak, hogy a semmi helyett valamit találunk, annak, hogy a világegyetem létezik és mi is benne. Nem szükséges tehát Istent segítségül hívni, hogy meggyújtsa a gyújtózsinórt és ezzel működésbe hozza a világegyetemet...”

Hawking ateizmusának három összetevőjét vázolja fel Lennox.

Az első a filozófia elutasítása. Ez a szerző szerint egy nyilvánvaló önellentmondás, logikai inkoherencia, hiszen Hawking úgy beszél alapvetően filozófiai kérdésekről, hogy magát a filozófiát „halottnak” tartja, mivel „a filozófia nem tartott lépést a modern természettudomány fejlődésével, legfőképpen a fizikáéval nem. Ezért aztán a természettudósok váltak  a felfedezés fáklyavivőivé a tudás megszerzéséért vívott küzdelemben.” A másik – ebből kifolyólag – egyfajta szcientizmus. Márpedig Hawking hisz abban, hogy a tudomány képes megválaszolni minden kérdést, amit az ember egyáltalán feltesz az univerzumra vagy a létezés keletkezésére vonatkozóan. A harmadik pedig a helytelen istenszemlélet. Hawking az ókor egyik legnagyobb tudósának, Thalésznak a művéből indul ki, hiszen benne merült fel először az a gondolat, hogy a természet talán következetes alapelvek szerint működik, s nem istenek irányítják. A „rések istene” fokozatosan zsugorodik, ahogyan ismeretünk hiányosságait egyre inkább kipótolják a tudományos tézisek és magyarázatok... Hawking azt állítja, hogy ma már a fizika nem hagy helyet Isten számára, mivelhogy az utolsó rést is sikerült betömi, ahol még meghúzhatta magát. Ez pedig a teremtés pillanatának érthetetlensége... Hawking alapvető tévedése Lennox szerint, hogy a résekből kiűzött, a természet erőit megtestesítő, majd a tudomány által „leleplezett” isten(ek)től való búcsú szükségképpen Isten elutasítását is jelenti egyben. A kettő nem egy és ugyanaz. Példaképp megemlíti, hogy Mózes és a próféták szemében abszurd dolog volt az univerzum bizonyos elemeinek imádása, de ugyanilyen abszurdnak tekintették azt is, hogy ne higgyenek abban a Teremtőben, aki az egész világmindenséget megalkotta! „Szándékosan vagy nem – foglalja össze Lennox Hawking ateizmusát – de összetéveszti Istent az istenekkel...Ez szükségszerűen hamis istenszemlélethez vezet: a rések istenéhez, aki a tudomány tágulásával egyenes arányban zsugorodik. Ez egy olyan istenkép, amellyel egyetlen nagy monoteista vallásban sem találkozunk, hiszen ezekben Isten nem a tudományos hiányosságok Istene, hanem a teljes univerzum rendezője...”

Számomra nagyon szimpatikus, sokat mondó és hitet erősítő, ahogy Lennox befejezi Isten és Stephen Hawking c. könyvét: „Nem csak a tudomány és a történelem szolgáltat bizonyítékokat Isten létére vonatkozóan. Mivel Isten személy, nem pedig egy teória, joggal véljük úgy, hogy a létére vonatkozó legfőbb bizonyítékok egyike a személyes tapasztalat. (…) Mi szeretnénk csatlakozni annak a sok millió embernek a hangjához, akik vallást tesznek a Krisztusba, mint Urukba vetett hit mély és döntő hatásáról az életükben: ez békességet szerez Istennel, új életerőt és biztos reménységet ad, melynek alapja Krisztus feltámadása. Ez a reménység túllép Hawking sötét, redukcionista felfogásán, miszerint nem vagyunk többek a csillagokból származó molekulák véletlen halmazánál. Nem, mi túléljük a csillagokat!”