Vagyis le akarták tesztelni az NDK és Moszkva magatartását is, hogy mit szólnának ahhoz, ha a magyar kormány megnyitná a nyugati határait az NDK állampolgárai előtt. Mindenki tudta, hogy ha ez megtörténik, világpolitikai tényezővé válunk. Magát a döntést hivatalosan nem is merték meghozni, egy főpróba viszont jól jöhetett nekik. Majd meglátják, hogy reagál Moszkva. Ha azt mondja, hogy „Nyet”, akkor a kisemberen legfeljebb majd el lehet verni a port, hogy nem végezte el szakszerűen a feladatát, vagyis nem védte meg a határt.

Bella Árpád határőr alezredes Nagy-Vargha Zsófiának adott interjújában („Azt hiszem, jól döntöttem”- Mandiner, 2019. augusztus 19.)

24 évvel ezelőtt rekkenő nyári hőség volt. A pesti teológián befejeztük az első évet, és miután véget ért az évfolyamunk csapatépítő balatoni bringa túrája, egyik régi barátommal a Fertő-tó felé vettük az utunkat (vonattal), hogy csatlakozzunk a Szabadság téri gyülekezet ifiseinek kerékpár túrájához. A két túra között volt pár napunk kerekezni a környéken. Amikor Fertőrákoson egy, a pikniknek emléket állító tábla mellett elgurultunk, büszkeség töltött el: mi voltunk azok, akik megnyitottuk a vasfüggönyt. Itt nyerték vissza a szabadságukat az első NDK-sok. Felvillantak a hét évvel korábbi híradások képei (tolongó családok, lobogó Bundesliga frizurák, örömtől síró nők és férfiak, nomeg Habsburg Ottó, az emberarcú és tiszteletre méltó Habsburg és Pozsgay Imre, joviális párttitkár), és az a furcsa érzésem támadt, hogy ami pár évvel korábban történt, mintha máris történelem lenne.

Forrás: Fortepan - Szigetvári Zsolt
 

Ami 30 éve a Páneurópai piknik határnyitásán történt, tényleg történelmi tett volt hazánk részéről. A keletnémet menekültek átengedése Ausztriába olyan súllyal tett hozzá Magyarország kedvező nyugati megítéléséhez, amilyen legutoljára az 1956-os forradalom és szabadságharc volt. Jó visszaolvasni a korabeli nyilatkozatokat is. Helmuth Kohl német szövetségi kancellárét, 1990-ben a német újraegyesülés ünnepén: „A Berlini Fal lebontása Magyarországon kezdődött, a német újraegyesítés felé az első lépés a Páneurópai Pikniken történt.”  Vagy Hans-Dietrich Genscher, német külügyminiszterét: „A döntés egyúttal érzékletesen mutatja azt a humánus szellemet, amely az új Magyarország építésén fáradozó reformmozgalmat áthatja. Ezzel most nagy haladást értek el annak az európai háznak az építésében, amelyben a határok mind inkább elvesztik elválasztó jellegüket. A jó tettet soha sem fogjuk elfelejteni.”

De. Ha a korabeli állampárti közleményekből keresünk idézeteket, korántsem egy heroikus, pardon: humánus, akarom mondani határozott MSZMP döntés áll a 30 évvel ezelőtti határnyitás mögött. A határőrség közleményét haszanz (444: Annyi keletnémet jött, hogy az idegek már pattanásig feszültek, aztán győzött az emberség) kereste elő a mai napra: a páneurópai piknikre érkező keletnémetek „agresszív fellépésükkel elsodorták a magyar és az osztrák határőröket és vámőröket… a tiltott határátlépést a határőrök csak fegyverhasználattal akadályozhatták volna meg, de tekintettel az államhatárral kapcsolatos politikai felfogásra és a rendezvény nagy jelentőségére, fegyvert nem használtak és más kényszerítő eszközt sem alkalmaztak”.

Bár az MSZMP Központi Bizottsága már ’89 tavaszán elhatárolódott a korábbi pártvezetés hibáitól, nem legfelsőbb szinten adták ki a határnyitás parancsát. Mire a Páneurópai piknik elkezdődött, a műszaki határzárat az osztrák-magyar határon felszámolták. Dezső András szerint (index: Ezért az emlékért még Merkel is hajlandó Orbánnal mutatkozni) amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a fényképezőgépek előtt júniusban átvágták a vasfüggöny egy darabját, úgy kellett egy, a médiaeseményre alkalmas szögesdrótkerítés szakaszt keresni, mert a nagy részét addigra már elbontották. Egy hónappal később, George Bush amerikai elnök látogatásakor Németh Miklós, a minisztertanács elnöke (ma: miniszterelnök) már a szögesdrót egy darabját adta ajándékba. Szimbolikus jelzéséül annak, hogy a szocialista állam nem ragaszkodik foggal-körömmel a politikai hatalmához. (Aztán kiderült, hogy a gazdaságit meg ügyesen átmentette, de hát a kárpótlás fontos dolog, ugye.)

A magyar titkosszolgálat beszámolói szerint a nyugatnémetek respektálták, hogy a magyar határőrök egyre többször fordítják el a fejüket az NDK menekültek Ausztriába távozásakor. Bár az NSZK már akkor nagyon fontos gazdasági partnerünk volt - ma pedig már a legfonosabb - mégiscsak a keleti blokk tagja voltunk, akik az áment Moszkvából vártuk. A pártvezetés tehát lavírozni kezdett, a mandiner interjúja szerint pedig ezzel gyakorlatilag a helyi határőrszervekre tolták a felelősséget, ha esetleg visszájára sült volna el a dolog. Vagy egy határőr fegyvere.

Merthogy semmilyen felsőbb utasítást nem mertek adni a piknik biztosításául kirendelt határőröknek. A forgatókönyv szerint mintegy száz fő sétált volna át Szentmargitbányára (St. Margarethen), majd onnan vissza. De az állampárt jól tudta, hogy az akkorra már többezres Magyarországon várakozó NDK menekült biztosan fel fogja használni az alkalmat a határátlépésre. Mivel pedig az erdélyi menekültek miatt hazánk ’89 márciusában csatlakozott a genfi menekült egyezményhez, az NDK-ba való visszatoloncolástól sem kellett már tartaniuk. Úgy tesztelte az MSZP a várható moszkvai és NDK pártvezetés reakcióját egy esetleges tömeges határátlépésre, hogy valójában emberéleteket tett kockára.

A Mandiner interjúalanya, Bella Árpád határőr alezredes akit hat emberével rendelt a határőrség a Piknik helyszínére, a beszélgetés végén elmondja, hogy egy órával az első menekültek áttörése után a felettese már eljárást kezdeményezett ellene kötelességszegés jogcímén. Ez akár öt év börtönbüntetést is vonhatott maga után. Az eljárásból végül nem lett semmi. Az öt évből pedig annyi, hogy a fenyegető főtörzs (vagy törzsfő?) éppen öt év múlva kapott az Antall kormány alatt kitüntetést „a pikniken tanúsított humánus magatartásáért.”

A mai interjú és a mára időzített újságcikkek alapján 30 évvel ezelőtti országvezetés csak sodródott az árral. Bár már megkezdték a tárgyalások az NSZK vezetéssel a határnyitásról, és előbb vagy utóbb kiengedte volna hazánk a menekülteket, mégsem rajtuk múlt, hogy tragédia helyett ma egy euforikus napra emlékezhetünk. Emlékezzünk azokra, akik a Páneurópai pikniket kitalálták és megszervezték, és azokra, akik azon a napon félreálltak és átengedték a szerencsés-szerencsétlen NDK menekültjeinket. Legyen dicsőség a Történelem Urának, aki nem kitüntetéseket és érdemeket hajigál, hanem halk és szelíd szóval folyamatosan mutatja az irányt. „Miközben folyamatosan megy egyfajta érdemverseny.”

 

A mai napról...
... a Mandiner,
... az Index,
... 444,
... Origo