500 kilométert fut a reformáció 500. évfordulójának tiszteletére Czapp József mikepércsi református lelkész. Szerdán érkezett Kaposvárra, 386 kilométerrel a lábában. Balatonfüredről ért a somogyi megyeszékhelyre, és innen Kaposfő felé vette az irányt. (...) Saját egyházáról azt mondta rövid kaposvári pihenőjén, hogy sok tekintetben megcsontosodott, fontos társadalmi kérdésekben nem nagyon tud véleményt nyilvánítani, emiatt közelebb kell kerülnie az emberekhez.

Félezer kilométer futva az 500 éves reformáció tiszteletére - sonline.hu

 

„Tulajdonképpen” jól meg is sértődhetnék Czapp József kollégám idézett megállapításán, hiszen mi itt, a reposztnál négy éve, napi rendszerességgel mást sem teszünk, mint véleményt nyilvánítunk társadalmi, közéleti kérdésekben. Menekültválság és homoszexuális házasság, egyházi-világi választások, vasárnapi boltzár, egyházi jövőkép, Felház, Kiss László ügye, hittan az iskolában, hogy csak néhány témát említsek azok közül, melyekkel foglalkoztunk az utóbbi időszakban. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ismert, elismert, sokszor talán félreismert, a világi média által is szemlézett blog lettünk. Természetesen az egyház és a reposzt közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, és persze az is természetes, hogy egyáltalán nem haragszom (miért is tenném) sőt, nagyon köszönöm magát a futást is, de különösen a probléma felvetését. A kérdést én inkább úgy fogalmaznám meg: miért érzik azt sokan – köztük nagytiszteletű lelkipásztor kollégám is- hogy az egyház megcsontosodott, hogy fontos társadalmi kérdésekben nem nagyon tud véleményt nyilvánítani?

Értem én, hogyne érteném a kritikát. Még egyet is értek többnyire vele. Személyes ismeretség nélkül is talán érzem, miről van szó: szeretné, hogyha az egyház ki merne állni a véleményével, meg merné jeleníteni azt, amiben hisz, merné felvállalni azokat az üzeneteket, amelyek tolmácsolására megbízást kapott az Örökkévalótól. Ha történnek is erre lépések (talán mi, a reposzt is ide sorolhatóak vagyunk), a nagy egészet tekintve komoly hiányérzetünk lehet. 

Pedig a kihívás nem csekély. Ismerjük a magyar társadalmat, tudjuk, mennyi feszültség, sérelem, frusztráció halmozódott itt fel évek, évtizedek alatt. Vagy mások nem hagyták, hogy magunkra találjunk, vagy éppen mi téptük fel újra és újra fájdalmas sebeinket. Közben ideje lenne megtalálni a helyünket a változó világban, utunkat a gyökereit vesztő Európában.

Sokan kíváncsiak is lennének az egyház véleményére (de semmi több), míg mások az egyháztól útmutatást, véleményformálást várnak. Nem csoda egyik sem, hiszen kultúránk, történelmünk, hagyományaink, hálózatunk (gyülekezetek, iskolák, intézmények) révén belegyökereztünk a magyar társadalomba: talán nincs olyan ember Magyarországon, aki közvetett vagy közvetlen módon ne kerülne kapcsolatba az egyházzal; ám a huszadik század történései, a történelem, a mindennapi élet változásai révén súlyunk, a mindennapokra gyakorolt hatásunk meglehetősen viszonylagossá vált.  Ez is a kihívás része: szólni egy olyan társadalomban, amely gyökereiben, hagyományaiban még keresztény, ám mindennapjaiban egyre kevésbé tűnik annak.

Nem kérdés: szólnunk kell! Vajon a kihívásra hogyan válaszolunk? Úgy, hogy hallgatunk, hogy nem mondunk semmit, legfeljebb ami rutinból jön, vagy amit hallani akarnak, esetleg azt, amit mondanunk kell? 

Van abban valami, hogy „megcsontosodtunk.” Egyik lelkész kollégám azt mondta: olyanok vagyunk, mint egy nagyon szépen felszerelt, műemlék villamos, amelyen tisztes idős urak és kedves hölgyek utaznak. Csak éppen az a baj, hogy autópályán kellene haladnunk… Néha tényleg ez az érzésem, amikor az egyházamat látom, amelyet egyébként nagyon szeretek, a magaménak vallok és ragaszkodom hozzá: nehézkes, sokszor értelmetlen döntések, korszerűtlen, életidegen hozzáállás, kiskorúnak tekintett utasok, mozdulatlanság, dermedtség, lanyhaság. Tisztességben megőszült úriemberek, helytállásuk, tudásuk, hitük nélkül talán már villamosunk sem lenne, mégis, hiányzik a fiatalos lendület, -bocsánat a kifejezésért- vagányság, mindaz, amitől a villamoson akár kereket is cserélhetnénk. Belőlünk, fiatalokból gyakran hiányzik az alázat, egymás megbecsülése, józanság, odaszánás. És itt most nem az egyházi vezetőket vagy éppen testületeinket akarom kritikával illetni – egyik is szép mesterség, a másik is nehéz hivatal – de mégiscsak hivatal. Az egyház ugyanis nem elöljárókból, hivatalokból, testületekből áll, az egyházat nem a püspök, a Zsinat, a közgyűlés jeleníti meg, az egyház a gyülekezeteiben él, szól, prédikál, tesz tanúbizonyságot. Éppen ezért magunkról beszélek: lelkipásztorokról, presbiterekről, gyülekezeti tagokról, a Krisztus-test tagjairól.

Kedves református testvéreim, ti vagytok az egyház! Éppen ezért nektek kell szólnotok, legelőszöris pedig úgy élnetek, hogy legyen mit mondanotok. 

Itt jut eszembe, mit is mondott Kálvin az egyházról. Az egyház ott van jelen, ahol hirdetik Isten Igéjét, kiszolgáltatják a sákramentumokat, gyakorolják az egyházfegyelmet és ahol van szeretetszolgálat, vagyis diakónia. Vagyis akkor él az egyház, ha ennek megfelelően cselekszik. 

Nem az a legfontosabb kérdés, hogy mint mond a püspök, a zsinat, a közgyűlés. Persze ezek is lényegesek, megkerülhetetlenek, adott esetben hiánypótlóak, útmutatóul szolgálnak – ezért is fontos, hogy jól válasszunk, és ezért is fontos, hogy imádkozzunk egyházunk vezetőiért. Ám sokkal inkább fontosabb az, hogy te szólsz-e? Szerintem az egyház véleménynyilvánítása, kihívásokra adott válasza éppen itt kezdődik: él, komolyan veszi a maga szerepét. Czapp József fut, a reposztosok blogolnak, a gyülekezet pedig egyházként, kihívottak közösségeként munkálkodik.

Azt hiszem, pünkösdre készülve legelőször is ezen kellene elgondolkodnunk.