Az előadás az autentikusságra törekszik azzal, hogy az eredeti helyszínen – a városligeti Királydombon –, az eredeti szereplők egy részével látható most. Akik a nyolcvanas években látták vagy szerették volna látni az előadást, de valamiért nem jutottak el rá, akik az István, a király filmen nőttek fel, azoknak ez láthatóan benyomja a nosztalgia-gombot – ők meghatottan éneklik a slágereket. Én viszont csak azt a szomorú tényt rögzítem magamban, hogy Varga Miklós őszülő Istvánként nehezen énekli már ki a magasabb hangokat, nem beszélve a remegő hangú Deák Bill Gyuláról, akinek azért drukkolok, hogy végig tudja énekelni a Táltos dalait.

István, a király 2015: Öregfiúk stadionkoncertje - hvg.hu

Ha augusztus 20, akkor István, a király, vágja rá rögtön az ember, és ez idén sem volt másképp. Novák Péter hagyományosnak számító rendezésben vitte színre a rockoperát, mint látjuk, a hvg.hu írójának kifejezetten nem tetszett a feldolgozás. Nálam Alföldi Róbert verte ki annak idején a biztosítékot, bár most már ott tartok, hogy egyszerűen nem szeretném látni, hallani az ismert dallamokat. Konkrétan nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, amely évek óta kerülget, valahányszor feltűnni látom az egykor legendásnak számító művet. Számomra az István, a király egyre inkább egy lejárt szavatosságú termékhez hasonlít, semmint egy nagyszabású nemzeti opuszhoz, ami talán volt, vagy aminek talán láttatni akarták. (Már ha egyáltalán, és nem más volt a szándék…) Pont olyan, mint egy képcsöves tévé a led smart-ok, uhd-k korában. 

Az István, a király az 1983-as ősbemutató óta számtalan előadást, feldolgozást, változatot megélt. A nyolcvanas években szalagos magnón és lemezen hallgatták sokan, majd a kultúrházas előadások, szalagavatók, szerenádok kötelező darabja lett. Azt olvasom, hogy az első előadás katartikus élményt jelentett, mit mondjak, összeölelkezve a Himnuszt énekelni, vagy a rockopera azon sorát, hogy „szép Magyarország, édes hazánk” – bizonyára felemelő lehetett. Bár a nyolcvanas években már szabadabb a levegő, mint korábban, még itt állomásozik a szovjet hadsereg, az élet-halál urait pedig mégiscsak Kádár Jánosnak és MSZMP-nek nevezik. Aztán változott a világ, vele változott az ország is, felnőtt néhány generáció, akiknek a rendszerváltozás és különösen az előtte lévő időszak szinte semmit nem mond: ahogyan fogalmuk sincs, mit jelentett várni a kocka Ladára vagy a telefonigénylésre, ugyanúgy nem ismerik a rockopera múltját, nem érzik, nem is érezhetik az azt belengő hangulatot, egyáltalán fogalmuk sincs arról, miért kellene lelkesedni az István, a királyért. Természetes folyamat ez, az idő múlik, az ember öregszik, új korszak, új szereplők jönnek, elmúlik a világ dicsősége, így volt mindig, így lesz ezután is. Az István, a király, mint rockopera megfáradt, mint ahogyan Varga Miklós, Nagy Feró, Szörényi Levente és Bródy János is megöregedett. Talán a legjobban a hvg.hu cikk címe jellemzi az egészet, na és persze az a tény, hogy a zseniális és nagyszerű Bill kapitány egyszerűen eltévesztette a szöveget. 

Hát ennyi. 

Itt kellene abbahagyni. 

Ezért nem is írok most arról, mennyire helytelennek érzem az István-Koppány szembenállást, annak erősítését, hogy választani kell a két út között, éppen ezért mennyire nem gondolom nemzeti opusznak, felemelő műnek, és mennyire nem tudok mit kezdeni az általam értelmetlennek gondolt „veled Uram, de nélküled” zárómondattal. 

Ebben a történetben ugyanis nincs se több pénz, se több mondanivaló. Olyan, mint egy Omega koncert: régen hihető volt a Gyöngyhajú lány, ma már csak mosolygunk a megtépázott, megfáradt társulaton. 

Arra kérek inkább minden rendezőt, hogy többet ne dolgozzák fel az István, a királyt. Ez a hajó elment, ez a karakter letűnt, ennek a műnek vége, legalábbis pár évtizedre mindenképpen. 

Hogyan is írta Dsida Jenő? Légy már legenda – azt hiszem, ez jót tenne mindenkinek. 

Hozzászólások