Politikai kereszténységről akkor beszélünk, amikor a hatalom paternalista, atyáskodó módon igyekszik rátelepedni az egyházakra. Amikor eszközként akarja felhasználni az egyházakat a saját céljai érdekében. Semelyik párttól, még egy polgármestertől sem tudom elfogadni, hogy természetes szövetségesének tekintsen bennünket, és ebből kiindulva igényt formáljon az egyházak politikai támogatására. Mindenkivel együtt kell dolgoznunk egy közös értékrend kialakításán, de ettől még senkinek nem vagyunk a „természetes szövetségesei”. (...)

Azért hadd említsem meg a Demokratikus Koalíciót is, amelynek vezetője a maga radikális antiklerikalizmusával éppen a politikai kereszténység malmára hajtja a vizet. Úgy látom, ő semmit nem ért abból, amit én közéleti kereszténységnek nevezek, és aminek létjogosultságát elvitathatatlannak tartom.

Fabinyi Tamás evangélikus püspök a politikai kereszténység veszélyeiről
 

 

Ha igaz a címben tett megállapítás, akkor következésképpen az is igaz, hogy egy püspök is tévedhet. Fabinyi evangélikus püspök úr múlt heti, a Népszabadságnak adott interjúját olvasva több dologban egyetértünk, ám van, amiben más a véleményünk. Hála Istennek, a gondolat és a vélemény is szabad, éppen ezért senki és semmi nem tiltja meg nekem, hogy ne értsek egyet, mi több, ne kritizáljam az általa elmondottakat. A legrosszabb, ami történhet, hogy a végén kiderül: én sem vagyok tévedhetetlen.

Mindenekelőtt: Fabinyi Tamásnak joga van bírálni a mindenkori kormányt, legyen az bármilyen színezetű. Egy kormánynak pedig el kell tudnia viselni a kritikát, még akkor is, ha az éppen egy történelmi felekezet püspökétől érkezik. (Vagy talán annál inkább.) Illik odafigyelni a szavára, és illik nem megsértődni. Nem tudom, Fabinyi püspök urat érte-e bármiféle incidens, névtelen telefonhívás, neheztelő fejcsóválás, morcos homlokráncolás a véleménye miatt, mindenesetre kritikára szükség van, hiszen látható, a bőrünkön tapasztalható, hogy egyik kormány sem tévedhetetlen, a mostani sem az, éppen ezért a számára kényes véleményből tanulnia kell. Márpedig hiba van bőven, lehetne sorolni is, meg is teszik napi szinten azok, akiknek ez a feladatuk, vagy éppen a hobbijuk.

Tehát kifejezetten jól esik olvasni a püspöki kritikát, annál is inkább, mert sok tekintetben teljesen igaza van. De örülök ennek az interjúnak azért is, mivel gyakran éri vád a történelmi felekezeteket: nem fogalmaznak meg különvéleményt, mi több –pont egy püspök mondja!- újra és újra próbálnak kokettálni a hatalommal. (Hm, akkor most ez önkritika?) Íme, tessék: mindjárt az elején –kérdésre válaszolva- hallunk a felcsúti stadionról, majd a mások véleménye szerint is rosszul kezelt hajléktalan ügyről. Kritika éri személy szerint Orbán Viktort bizonyos közéleti megnyilvánulásai miatt, majd az összes politikai pártot, mivel azok az elmúlt két évtizedben nem oldották meg az egyházak finanszírozását (egyetértünk), sőt, az egyházak társadalmi súlyát kihasználva megpróbálnak a felekezetekre rátelepedni, az egyházi jelképekkel, szóhasználattal szavazókat szerezni. Ez utóbbit nevezi politikai kereszténységnek. 

Rendben, ez a politikai kereszténység, ítéljük el, tényleg, nem egyenlő a református egyház Hegedűs Lóránttal, a kereszt üzenete a kereszttel, mint szimbólummal szavazókra hajtó politikai pártokkal, bár azért nem dobnám a kukába an bloc a kereszténydemokráciát, még akkor se, ha a KDNP címerében ott jeleskedik a kereszt. Mindezekkel együtt van egy gondolat, amivel nem tudok mit kezdeni. Íme: Semelyik párttól, még egy polgármestertől sem tudom elfogadni, hogy természetes szövetségesének tekintsen bennünket, és ebből kiindulva igényt formáljon az egyházak politikai támogatására. Mindenkivel együtt kell dolgoznunk egy közös értékrend kialakításán, de ettől még senkinek nem vagyunk a „természetes szövetségesei”. 

Szerintem meg pontosan ez az általa elvitathatatlannak ítélt közéleti kereszténység. Szerintem a közéleti kereszténység nemcsak az, hogy kifejtem a véleményem a hajléktalanokkal kapcsolatban, vagy hogy az egyház „a szenvedők, a perifériára szorultak, a kisemmizettek, a megalázottak oldalán” áll. Számomra pontosan az a közéleti kereszténység, hogy természetes szövetségese vagyok a politikai pártoknak, civil szervezeteknek, a polgármesternek, a képviselő testületnek. Nemcsak bizonyos erőknek, hanem mindegyiknek, amelyik jó célt szolgál, amelyik közösséget, jövőt épít. Éppen ezért kifejezetten igénylem, hogy szövetségesként tekintsenek rám. Igénylem, hogy a falum polgármestere kikérje a véleményem, igénylem, hogy az országgyűlési képviselőnk megkérdezzen, kifejezetten várom, hogy megkeressen az iskola igazgatója, vagy a helyi kultúrház, szociális központ vezetője. Igénylem, hogy igényeljék a segítségem, kikérjék a véleményem. Pontosan azért igénylem, amit püspök úr is említ: mert a mi munkánk gyógyító hatással lehet a nagyon beteg és szenvedő magyar társadalomra, saját környezetünkre, életterünkre. Abban pedig nem találok kivetnivalót, ha valaki ugyanazokat az elveket tűzi zászlajára, amit én is képviselek. Ha pedig igénylik a szövetségünket, akkor kell, hogy a kritikánkat is meghallják és elfogadják. 

Van azonban az idézett mondatoknak egy kifejezetten veszélyes is éle is. Veszélyes azért, mert félremagyarázható, és ezt bizony meg is teszik néhányan. 
Szép gondolat, hogy a kisemmizettek oldalán állunk, hogy „mindenkivel együtt dolgozunk a közös értékrend kialakításán”, ám észre kell venni, hogy egyesek számára pontosan ennyi kell az egyházból, semmi több: gyújtsanak gyertyát, hangsúlyozzák a szeretet, az egyenlőség, az összefogás fontosságát, mondják a számkivetetteknek, hogy fontosak, mormoljanak megnyugtató hazugságokat, főzzenek sok-sok teát a fagyoskodóknak, és aztán hagyjanak mindenkit békén.  (Bagdán Zsuzsanna: Nem lelkizik, aki boncol) A többit majd mi, hozzáértők elintézzük. Így válhatunk szépen, lassan megtűrt, jobb híján elviselt, a múlt emlékeiben élő, zsugorodó, amolyan muzeális egyházzá. 

Tény, hogy a határt meghúzni politikai és közéleti kereszténység, önfeladás és partnerség, hűséggel képviselt Üzenet között nem egyszerű feladat. Addig is, amíg megtaláljuk a megfelelő utat, a legnagyobb gondunk az legyen, hogy Orbán Viktor Soli Deo Gloriát és tisztelt gyülekezetet emleget. 

 

Hozzászólások