Az újabb igazgatói ciklusára pályázó Eszenyivel február végén készítettünk interjút, amiben azt nyilatkozta, hogy elítéli az erőszak minden formáját, és ebbe beletartozik a hatalommal való visszaélés és a mentális erőszak is. Ezt követően kereste meg lapunkat Fenyvesi Lili, aki Néder Pannival együtt beszámolt részletesen arról, milyen mérgező légkört teremtenek Eszenyi Enikő módszerei, hatalmi visszaélései a Vígszínházban.
Múlt csütörtökön jelentette be Eszenyi Enikő igazgató, hogy visszavonja a Vígszínház újabb igazgatói ciklusára írt pályázatát. Szavazatokban Rudolf Péter (régebben öt évig volt a társulat tagja, jelenleg a Centrálban játszik) követte a sorban. Az elmúlt két hétben számtalan színész és színházi dolgozó szólalt meg az ügyben. Néder Panni színházi rendező volt az első a sorban, aki nem is most, hanem még 2017-ben tálalt ki először. Akkori nyilvánosságra lépése visszhang nélkül maradt.
Mára a régi igazgató újraválasztási esélyeinek vége, de aminek egyelőre nincs, az az a vizsgálat, amit a Víget fenntartó Főváros kezdeményezett jelenlegi és korábbi színházi dolgozók nyilatkozata alapján. Ebben az arrogáns vezetői stílust, az igazgatói hatalommal való visszaéléseket vetik a korábbi igazgató szemére. Fontos momentum az ügyben, hogy Eszenyi Enikő csak az igazgatói pályázatot vonta vissza, de a nyilvános bocsánatkérés mindeddig elmaradt.
„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő: fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.” – hangzik Shakespeare ars poetica-ja a színházról (and beyond). Ebben a jelenlegi drámában nem csak nőkre osztották az alávetett szerepet, mint a szintén víges Marton László botrányában – itt férfiak és nők itták sokáig a megalázó, mérgező munkahelyi légkör levét. Idáig.
Pontosabban addig, amíg Eszenyi Enikő először célkeresztbe nem került azzal, hogy távol maradt az új színháztörvény elleni tiltakozástól. Adta is magát először a magyarázat, hogy ez a botrány merő politikai lejáratókampány a hallgatásáért cserébe. De annyian követték az első két megszólaló, Néder Panni rendező és aztán a vele együtt is nyilatkozó Fenyvesi Lili rendezőasszisztens nyilatkozatát, hogy erre már nem lehet ráhúzni a politikai lejáratás sebtiben összefércelt kosztümjét.
Nem beszélve arról, hogy a színház munkatársainak 118 leadott szavazatából 115 ment Rudolf Péter igazgatói pályázatára és 5 a korábbi igazgatónak.
A rendezőnő után megszólaló színésznők és színészek ismertségének köszönhetően az ott uralkodó állapotok gyorsan nagy nyilvánosságot kaptak. De nem egyedi esetről van szó. Hatalmukkal visszaélő vezetők, diktatórikus vezetési stílus, a nyilvános megszégyenítés rendszerszintre emelése nem ismeretlen fogalmak ott, ahol egy nagyobb szervezetet működtetnek.
Az egyik legfontosabb kérdése az Eszenyi-ügynek talán éppen az, hogy hogyan válhat belőlünk idővel egy másokon átgázolni képes, az embertársa (beosztottja, presbitere, gyülekezetének egy tagja vagy éppen a nála fiatalabb lelkésze, házastársa vagy gyermeke) méltóságára fütyülő akarnok. Miért nem érezzük, ha az évek alatt felépített egyre diktátoribb attribútumokat hordozó szerepünk már egyenesen mérgezi azokat, akik előtt ebben tetszelgünk? A másik kérdés pedig, hogy mitől válik belőlünk egy meghunyászkodó, saját érdekeinkért vagy méltóságunkért kiállni képtelen alárendelt szerepet hordozó, vagy éppen az ilyen szerepbe belekényszerített ember iránt érzéketlen, a megalázottért saját maga vélt/valós érdeke miatt kiállni nem akaró mellékszereplő?
Nehéz olvasmány az ügyben szintén nyilatkozó Lengyel Tamással készült interjú, ahogy részletesen elmondja, hogyan jutott el odáig, hogy felálljon és eljöjjön. A színház egyik varázsa éppen abban van, hogy tükröt tart elénk. Abban is, hogy egy jó darabhoz csapatmunka kell – ahogyan az élet minden területén, a családtól a gyülekezetünkön át a munkahelyünkön keresztül a nagyobb rendszerekig. A szereposztás szerint a legtöbb struktúrában kellenek vezetők és koordinátorok, és kellenek, akik megteszik, amire instruálják őket.
(Éppen ez adja az iskolás nemzedék és szüleik, leginkább az anyák jelenlegi nehézségeit – a pedagógus szerepét is magukra kell ölteni.) De a felelősség nem egyenlő a túlhatalommal és a beosztott szerep nem egyenlő felmosórongyéval. A Vígszínház botránya önmagában is szomorú, de sajnos ezen a ponton messze túlmutat önmagán.
Amennyire visszataszító kinyalatni a lekvárt a hónaljból – szoros és átvitt értelemben egyaránt – annyira adja magát a böjti időszakban egy másik példa a társas kapcsolatainkra: amikor A Rendező-Igazgató maga hajol le, hogy színészei és munkatársai lábát megmossa (János evangéliuma 13. részének 1-11. versei).
Miénk itt a színpad (Kép: színház.hu)