Sokan panaszkodnak, mert nincs elég idejük. Greta Taubertet is nyomasztotta a munkahelyi stressz – aztán megtagadta egy évre a munkát.
Egy év munkamegtagadás – Spiegel.de

A német Greta Taubert elfoglalt újságírónő volt, a szokásos hajszában élte napjait. Mígnem gondolt egy nagyot, és egy évig szabadságolta magát. Úgy döntött, nem dolgozik, nem keres pénzt, hanem figyeli, hogy mi történik önmagával. Tapasztalatairól könyvet írt „Im Klub der Zeitmillionäre” azaz Az időmilliomosok klubjában címmel.

Vannak, akik még radikálisabban próbálnak szakítani a munka és a konvencionális világ törvényeivel. Elindulnak, vándorolnak, világot látnak, van, aki elhatározza, hogy még csomagot sem visz magával, hisz úgymond bárhol kap annyit, ami elegendő és szükséges. Egy neves amerikai hölgy, aki a kilencvenes években új mozgáskultúra-mozgalmat indított, könyvében leírja egy ilyen fiatalkori elmenekülését. Mielőtt a legvadabb, európaiak által már nem látogatott vidékre indult volna valahol Indiában, még lefényképeztette magát, tudván, hogy nagy eséllyel épen és egészségesen már nem látják többé szülei. Később rájött, világvándor életmódjában mennyi önzés és butaság volt, mennyi önrombolás jellemezte ezt az időt.
Alapvetően tartozik hozzánk a munka iránti igény, vagy csupán jövedelem és a fogyasztási szükségletek utáni hajsza kényszerít bele minket? Hiszem, hogy nem. Hiszen a munkát öröm, siker éppúgy kísérik, mint ahogy a jóleső tapasztalat, hogy szükség van rám. Szükség, még ha egy pici csavar is vagyok egy nagyobb rendszerben.
Az időmilliomos szó azért találó Taubert esetében, mert kísérletével sokkal többet nem nyert, mint időt és némi öncélú szórakozást. Plusz megírt egy könyvet, amivel mellesleg még sokat kereshet, mert a téma sokakat foglalkoztat. Hogyan lehetek gazdag, időgazdag? Mert van, aki gazdag, de nincs ideje, sőt, nyomasztja a felelősség. A nagy ötlet mégiscsak az lenne, ha pénzem is lenne, időm is, gondom viszont szemernyi, és azt csinálhatnék, ami jólesik, amit mindig is ki akartam próbálni. Hogy ez az ötlet kizár bármifajta szoros családi függést, az gondolom, azonnal szembeötlik. Mert rossz hírem van. Óvoda kapujában síró gyerek, éhes férj, szennyes a kosárban, és bevetetlen ágyak a szobában: akikre ez vár, és akik emiatt inkább félretesznek minden egyebet, azok eleve kizárják magukat az időmilliomosok klubjából.
Nem tudom, mit szeretnék tenni, ha lenne egy teljesen szabad évem sok anyagival megerősítve. Azt hiszem, gőzerővel nekiállnék tanulni, szervezni, valamit dolgozni, valami tennivalót keresni, olyant, amit értelmesnek és hasznosnak ítélek meg. A kávézóban tűkön ülve hörpinteném fel a feketémet, az ejtőernyős ugrás előtt orvosi felmentést kérnék, és szaladnék haza, hogy elvégezzem, amit elterveztem. Sőt, munkatervet és munkanaplót állítanék fel, hogy minél jobban teljesítsem önmagammal szembeni elvárásaimat.
Mert végül a lényeg ott van, hogy az elvárások nem kizárólag kívülről érkeznek. Önmagunkkal szemben is teljesíteni kell ahhoz, hogy elégedettek és boldogok legyünk. Európát egykor nem a pénz és a gazdaság emelte fel egy soha nem látott szellemi és technikai fejlődés keretei közé, hanem az a munkaetika, amely táplálta a kreativitást, az új ötleteket. És valóban: az idő nagy ellensége volt azoknak, akiknek céljuk volt alkalmazni azt, amit elsajátítottak, megtanultak. A nagy tudósok, a sokat alkotó írók, festők, a felfedezők soha nem tartoztak az időmilliomosok klubjába. Azt csak kívülről nézegették, és úgy gondolom, nem is kívánkoztak be olyan nagyon.
A probléma ugyanakkor valós: a hajszoltság, a túlterheltség nyomasztó, szintén nem visz előre, legfeljebb megbetegít. Az igazi művészet inkább az, hogyan lehet megtalálni a kellő arányt, a bölcs beosztást munka és szabadság, egyéni szükségletek és kívánságok, valamint az értékteremtés között. Végső mérleget azok tudnak vonni, akik valahol hatvanas éveik múlásával már látják, mi mindennek volt értéke, értelme és öröme az életben. Boldog ember, aki elmondhatja ilyenkor: „Szerettem a munkámat” is…