Tőkés László keddi nagyváradi sajtótájékoztatóján elmondta: a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) ugyan 2009-ben olyan iratot állított ki az akkori püspökjelöltről, amely szerint „nincs arra vonatkozó adat, hogy Csűry István a Securitate ügynöke vagy besúgója lett volna”, a szegedi Molnár János egyháztörténész olyan jelentéseket talált egyes erdélyi lelkészek megfigyelési dossziéiban, amelyek minden bizonnyal Csűrytől származnak.
Jó negyedszázada annak, hogy az egyházak, így vagy úgy de nekifutottak a kommunizmus idején történtek feldolgozásának. Egyesek messzebbre jutottak, mások megrekedtek. Voltak, akik dokumentumokat tettek közzé, mások zároltak mindent mondván, hogy míg nincs az egészre rálátás, addig nincs nyilvánosság sem.
Kétségtelen tény, hogy nyomja az egyházat legalább annyira, mint a társadalom egészét a múlttal való szembenézés hiánya.
De egy tévhittel le kellene számolni: nevezetesen, hogy az igazság teljes birtoklása eljuttatna a nyugvópontra mindenkit. A történelem több, mint tényszerű adathalmazok sokasága, a történelem legalább annyira értelmezés kérdése. A pro és kontra érvek sokaságában az igazság és megbékélés igénye feszül egymásnak. Legalábbis, ami az egyházi múlttal való szembenézést illeti. S ezt a kettőt nem könnyű egyeztetni.A gyors véleményalkotások és közvetett sejtetések nemcsak szakmai és etikai kérdéseket vetnek fel, hanem megfosztanak attól az alapigazságtól is, hogy maga a rendszer volt az, amelyik besúgókká tett embereket. Ez volt a rendszer lényege. A rendszert működtető mechanizmusokról és érdekekről kevesebbet tudunk. S valahol itt kezdődne a cizellálódás a jelentések indítékában. Mert volt, aki elvtelen volt és volt, aki gyáva. Volt, aki előnyökért, pénzért, jobb szolgálati helyért, karrier érvényesülésért vált a rendszer részévé, s volt, akit megfélemlítettek, netán megzsaroltak galád módon gyermekeivel, családjával vagy éppen becsületével. Székely János a 20. század (erdélyi) nagy tanúja, költő, drámaíró és filozófus írja a rendszerváltás utáni számvetésében összegyűjtött verseinek előszavában, hogy más verseket is írt, amelyek nincsenek a kötetben, s amelyeket nem vall magáénak. Politikai rendelésre írta és megírta értékrendjével szembe menve, mert édesapja, aki ekkor a Duna-csatornánál raboskodott szabadulásának ez volt az ára. És, mondja Székely János, megírnám ma is, a verset nem, de a helyzetet vállalnám, ha édesapámról lenne szó. Király László költő borzongató emelkedettséggel vall a korról a hazaérkezés bizonyosságában: „… amikor ilyen-olyan csábításnak voltam kitéve, mindig eszembe jutott, hogy fogok bemenni a sóváradi kapun? Mikor a rokonaim, felmenőim megjárták az orosz fogságot, a Duna-csatornát?” (In: Parnasszus, 2016/1, 13. o). „Persze kényszeríteni csak azt lehet, aki maga is beleegyezik a kényszerűségbe. Nem egy bordában szőttek minket, kit, mivel lehet megijeszteni – ez sok mindentől függ. És ez csak egy adott pontig jellem kérdése. Azon felül hagyomány, nevelés és hát idegrendszer és állóképesség kérdése is” (in: Uo. 11. o).
A totalitárius rendszerekkel szembeni igazság-igény kicsit irracionális, mert maga a rendszer volt az. Megkockáztatható – s nem felmentés jelleggel -, hogy kevesebben voltak azok, akik személyes haszonszerzésből és érdekből, érvényesülési szándékból váltak a rendszer részeivé. Voltak ilyenek is. Az igazságot ezért kellene kideríteni, de azzal az alázattal, hogy különbséget lehessen tenni sorsok és érdekek között.
A történelem nem csak adat- és értelmezés-történet, hanem hatástörténet is. S ha ma az egyház hitelességéről, megújulásáról és (nemzet)megtartó erejéről gondolkodik valaki, akkor a hitelességet és az az irgalmasságot sem tévesztheti szem elől. Az igazság önmagában kevés. Az irgalmasság pedig krisztusi cselekedet.
Hozzászólások