A legfontosabb ismeret, amiből minden egyéb ismeret fakad, az élő, egyetlen Isten ismerete, és a Krisztus ismerete, akiben megmutatta magát, közel jött hozzánk és megváltott bennünket. Amiből következik az örömhír és az Ige ismerete, mert mindezek dokumentuma, forrása a Biblia, benne Isten Igéjével – emelte ki Steinbach József.
A reformáció a jövőbe vezető úton szólít meg - refdunantul.hu
Mi lehet a reformáció ma is érvényes üzenete?
Isten van. Isten Szentháromság. Isten a Szentháromság második személyében, Krisztusban véglegesen kinyilatkoztatta magát. Isten Krisztus áldozatáért öröktől megbékélt az emberrel. Isten fölszabadította az embert az istenkeresés reménytelensége alól, mert ő maga lépett be az emberi világba.
Ez nem kétezer éves üzenet? Ez a protestantizmus üzenete?
Jó, hogy felteszi ezt a kérdést, mert nem igazán tudok a protestantizmusnak saját üzenetet találni, bár, tudom, voltak igyekezetek arra, hogy megtaláljuk, mi a jellegzetesen protestáns. A reformátorok semmi mást nem akartak, mint az eredeti üzenetet újra és újra elmondani. A reformáció nem új kinyilatkoztatás.
Kerestem valami szépet és igazat reformáció ünnepére, csak azért, mert szeretem az egyházamat, és hiszek az igehirdetésben. Pont az a kettő kedves számomra, amit ma, rajtunk kívül kevesen ismernek és kevesen értenek.
Szeretetem az egyházamat, hiszek az egyházban, úgyis, mint a választottak közösségében, mint Egyházban. Teszem ezt annak ellenére, hogy sokszor én is megkérdezem önmagamtól: létező valóság egyáltalán még az egyház? Vagyunk még mi, reformátusok? Ma egy somogyi faluba megyünk reformációt ünnepelni a lelkészi kör gyülekezeteivel, egy olyan községbe, mely egykor esperesi székhely, sok reformátust ismerő gyülekezet volt, hatalmas templommal és virágzó közösséggel. Mára csupán a gyülekezeti maradékra teherként nehezedő évszázados meszelt fal maradt, aki tehette, elmenekült, aki valamiért mégis a maradás mellett döntött, az nem tud, de nem is akar mit kezdeni a mi holtnak tűnő fogalmainkkal, mert nem érdekli sem az egyház, sem az Ige, sem az evangélium. Hogy az összeomlástól megmentsék, a parókiát eladták, így helyben lakó lelkipásztor sincs, ám a szomszédos kisvárosból hűségésen jár ki ide is a szolgálattevő, falvai és szórványai mellett itt sem hanyagolja el a szolgálatot – nevetséges fizetésért, két-három idősért, közönyért, unalomért cserébe. Ha lehet így fogalmazni, én némiképp szerencsésebb vagyok, mégis naponta megküzdök a miértjeim kísértéseivel. Miért vagyunk, miért szólunk, miért hiszünk, amikor mások nem, vagy csak alig, amikor a kimondott Szó visszapattan, amikor már az odaszánás is kevés? Miért higgyek az egyházban, miért szeressem az egyházamat, amikor éppen most készülök eltemetni az egyik gyülekezetemet, amikor a bőrömön érzem az Egyház jelenlétének hiányát, az egyház súlytalanságát, erőtlenségét, miközben tudom, hogy vannak ragyogó közösségek, és van olyan templom, ahová időben kell érkeznünk, különben nem marad szabad hely…
Miért higgyek az igehirdetésben, amikor a magát reformátusnak vallók sem hisznek, amikor az igazi kihívás és konkurencia a megfeszített semmittevésnek csúfolt mindennapos önfeladás, vagy az önző énünkbe menekülő elzárkózás? Miért higgyek, hogyan higgyek, amikor mi, keresztények vagyunk sokszor a legnagyobb ellenségei egyházunknak, mindenféle hitetlenségünkkel, önzőségünkkel, lustaságunkkal és mesterkedéseinkkel?
Hogyan és miért higgyek, amikor Robert Schumannt, vagy éppen Antall Józsefet idézve a keresztény Európa és a keresztény Magyarország gondolatát pajzsként tartjuk magunk előtt, miközben durván és kérlelhetetlenül belecsapódunk a valóságba: sem Európa, sem Magyarország nem keresztény többé – gyökereinkben, kultúránkban, hagyományainkban persze azok vagyunk, de gondolkodásunkban, jelenünkben, a jövőnket illetően mégsem. Valamikor valahol elveszítettük a legfontosabbat, csupán a testi jólétünk érdekel, karácsonykor síelni megyünk, vasárnapokon mással vagyunk elfoglalva, emberi jogaink mindenek felett állnak, a szexuális szabadosság természetes, sőt, a fejlettebb államokban már a gyermek dönti el, hogy felnőtt korában szakállas néni vagy szoknyába bújó bácsi kíván-e lenni. Így hát nem csoda, hogy Európa öles léptekkel halad a megsemmisülés felé vezető úton. Jó az irány, még néhány évtized, és valóban nem lesz miről beszélnünk. Olvassuk, tudjuk: ismeret, felismerés híján „ma Európa mély istenellenességben él”, sőt, egyenesen egy szenilis öregemberre hasonlít, nekünk pedig még csak vitatkozni sincs kedvünk a fájdalmas valósággal.
Szóval hogyan és miért. Jó kérdés. (Bárcsak olyan „egyszerű” lenne, mint a 16-17. században…) Valóban igaz a reformációi gálaesten elhangzott mondat: megismerés, felismerés kellene. Nekem és neked, az egyháznak, mindnyájunknak.
A miértjeim és hogyanjaim ellenére, vagy talán éppen ezekért: hiszek. Egyházban, egyházban, igehirdetésben. Néha keservesen, az Ígéretbe kapaszkodva, mikor már más nem maradt. Talán sikerül elmondani, de leginkább megélni mindnyájunknak, miközben kevesen értik és még kevesebbeket érdekel:
"Isten van. Isten Szentháromság. Isten a Szentháromság második személyében, Krisztusban véglegesen kinyilatkoztatta magát. Isten Krisztus áldozatáért öröktől megbékélt az emberrel. Isten fölszabadította az embert az istenkeresés reménytelensége alól, mert ő maga lépett be az emberi világba."
