Gyerekkora óta rettegésben élt az a fiú, akinek a húga megölte az apjukat néhány napja. A 13 éves lány kést szúrt az apja hátába. A férfi előtte még megvágta a felesége nyakát, és kis híján halálra szurkálta a fiút. A lány három életet mentett meg, azóta azonban pszichológus kezeli.
Megszólalt az apját megölő 13 éves lány bátyja - origo.hu
Az elmúlt napokban ismét többször szóba került a gyermekbántalmazás kérdése. Különböző vélemények láttak napvilágot, amelyek alá kommentek íródtak. Gyermeket bántani – neki fizikai vagy lelki sérülést okozni – soha nem igazolható, hanem elítélendő cselekedet. Meg kell akadályozni. Nincs rá elfogadható magyarázat. Csak sajnos, sokszor nem derül ki, ha bántalmaznak valakit. Akár évek telhetnek el a nélkül, hogy a bántalmazott kiszabadulhatna ebből a helyzetből. Az áldozatok sokszor titkolják, mi történt velük, mi mindennek voltak átélői és elszenvedői. Ha valaki rákérdez, akkor is inkább tagadnak, mint ahogyan tagad a környezet is. Nehéz kilépni a bántalmazó rendszerekből.
A testi fenyítéssel kapcsolatban többen egyértelműen fogalmaztak. Gyereket. Megütni. Nem. Szabad. – olvasható az egyik cikk címében. Egy pszichológus pedig a következőképpen foglalta össze véleményét: Nem lehet elégszer mondani: A testi fenyítés vétek és nem módszer. Ajánlott, sőt kötelező ezeket az írásokat elolvasni.
A testi fenyítés azonban – sajnos -, csak ez egyik a lehetséges bántalmazási formák közül. Összeszorul a szívünk, ha arra gondolunk, hogy a gyermekek, akiket életkoruk, helyzetük eleve függő helyzetbe hoz az őket körülvevő felnőttekkel szemben, mennyire kiszolgáltatottak, sebezhetők, védtelenek. Erről ír életrajzi dokuregényében egy Tara Westover nevű amerikai lány, aki egy hétgyermekes mormon család tagja volt és nagyon hosszú utat kellett megtennie, míg függetlenné és önállóvá tudott válni, saját véleménnyel és gondolatokkal. A hvg.hu oldalon jelent meg az ő történetéről az az írás, amelynek első bekezdésében olvasható: „A szüleink árulása egy életre megmérgezhet minket. Az árulás sokféle lehet: egy háborúvá fajuló válás, az alkoholizmusból vagy munkamániából fakadó megbízhatatlanság, ha felcserélődnek a szerepek, és a szülő a gyerekére támaszkodik olyan élethelyzetekben, amikor egy felnőtt barátra vagy terapeutára lenne szükség. Ezek az árulások megrabolják a gyerekkort, és már-már feneketlen hiányokat és sérüléseket okoznak a felnövekvő személyiségben.” A felsorolásból egyet szeretnék kiemelni: felcserélődnek a szerepek és a szülő a gyerekére támaszkodik.
Találkoztunk talán már olyan szülővel, aki nem házastársával beszélte meg életének történéseit, nem vele osztotta meg aggodalmait, kétségeit, bizonytalanságát, hanem gyermekével. Ha egyedülálló szülőről van szó, mindez még természetesebbé válhat. Ismerősek lehetnek a mondatok: nincs titkom a gyermekem előtt. Nekem az anyukám nem is olyan, mint egy szülő, sokkal inkább a legjobb barátnőm. A fiamra/lányomra mindent rábízhatok. Mindenben megért és támogat. Megértően mosolygunk talán mindezt hallva, talán még irigykedünk is egy kicsit: lám, milyen szoros a kapcsolat közöttük, de jó, hogy így van. De nincs jól így. Ha egy gyermekre úgy tekintünk, mintha a párunk, a társunk lenne, az igenis megterhelő számára. Olyan felelősséggel ruházzuk fel, amit képtelen viselni. Arról már nem is beszélve, amikor valaki gyermekétől várja azt, hogy tanácsot adjon, segítsen a döntésekben. Valóban felcserélődhetnek a szerepek. A szülő lesz az, akinek segítségre, védelemre, biztonságra van szüksége, ő az, akit támogatni, gyámolítani kell és gyermekétől várja, hogy mindezt megadja számára.
Felcserélődött szerepek, fenyegető, alkoholista apa. Védelemre szoruló családtagok. Állandó rettegés. Tragédia. Egy 13 éves lány hátba szúrta apját, aki előtte megtámadta és késsel megsebesítette az anyát és az egyik fiút a családban. Amikor erről hallunk, felkapjuk a fejünket, megdöbbenünk, értetlenkedünk. Hogyan fajulhatott idáig a dolog? Valóban, hogyan? Hányszor kényszerült már korábban is ez a fiatal lány – vagy a családban a többi gyermek – arra, hogy védje saját és szerettei életét? Nem tudjuk. Azt sem, hányszor és milyen bántalmazásnak volt ő maga kitéve. Hányszor kellett azt átélnie, hogy senki nem tud számára biztonságot adni, teljesen ki van szolgáltatva. De az ő története azt a kérdést teszi fel, amelyre nagyon nehéz válaszolni: vajon a bántalmazó rendszerekkel szemben mennyire hatékony a gyermekvédelmi rendszer? És rendszer alatt nem csak a gyermekvédelemben hivatásszerűen dolgozókat értem. A védelmi rendszernek tagja kellene, hogy legyen az a rokon, aki sejti, hogy családjában bántalmaznak egy gyermeket és az a szomszéd, aki hallja, mit történik néhány méterre tőle. A tanár, aki látja a nehezen magyarázható sérüléseket vagy azon tűnődik, miért olyan zárkózott, hallgatag tanítványa, mi az, amiről nem mer beszélni. A felnőtt, aki gyermekétől arról hall, hogy barátja/barátnője családjában furcsa dolgok történnek. Rólunk van tehát szó. Elég erősek vagyunk-e, hogy valóban védelmezni tudjuk a gyermekeket?
