Október 31-én országszerte több helyen arra emlékeztek, hogy 1517-ben ezen a napon tűzte ki tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára, Luther Márton, ezzel pedig elindult a reformáció.

A reformációra emlékeztek országszerte - hirado.hu

 

„Megépült s feltámadt a porból 1732.” Valami hasonló felirat díszlett a templom orgona felőli karzatán. Hideg volt, sokan voltunk, tele volt a templom. Pedig a lelkészi kör közös istentiszteletét valahol a világ végén tartottuk. Na jó, nem egészen ott, mindenesetre innen már elég jól lehetett látni.

Dél-Dunántúl, Somogy, Kazsok, kissé felhős, gyenge északi szél, 7 fok. Templom, meglepetésemre nem félhomály, de szélcsend, 7 fok.

Rutinos somogyi pap nem megy ám el akárhogyan egy reformációs istentiszteletre, oda, kérem, fel kell öltözni, anyukám is mindig ezt szajkózza. Én pedig igyekszem, mert egyfelől életemet és véremet a reformációért, ugyanakkor, ha nem haragszik meg, kedves Kálvin, megfagyni még az Ön kedvéért sem fogok.

Fel kell öltözni. Nyilvánvalóan palást, öltöny, fehér ing, nyakkendő, de a valódi felöltözés nem itt kezdődik. Téli cipő, dupla betéttel, zoknira zokni, nadrágra nadrág, ing alatt póló, póló alatt trikó, ing felett kardigán, kardigánra zakó, zakóra nagykabát, nagykabátra palást. Nagykabát alatt, diszkréten elbújtatva a sál. Ha pedig télen, süvöltő szél és hófúvás kíséretében kell temetni, célszerű pattintásra melegedő párnácskát tenni a kabát mindkét zsebébe, így a „Hadd menjek Istenem” és a „Tudom, az én megváltóm él” egy-egy verssora között be lehet dugni fagyos ujjainkat a zsebbe, mielőtt azok tőből letörnének. 

Na, Kazsokban azért nem volt ennyire hideg, csupán csak annyira, amennyire mostanság számíthatunk. Melegítős párnácskára nem volt szükség, kabátra, vastag zoknira, kardigánra annál inkább. A palást is jó szolgálatot tett.

Szegény Isti, azért majdnem megfagyott. Láttam én rajta, amikor megérkezett, hogy hiányos a felszerelés, talán a kardigán maradt ki, talán a nadrágra-nadrág. Tetejébe még rossz helyre is ült. Zsúfolásig megtelt a templom, a lelkészeket megillető székek közül ő csak az ajtó közelében kapott helyet. Az ajtó rosszul zárt, volt, aki később jött, volt, aki korábban távozott. Hidegben, huzatban még a legszebb igehirdetés is végtelenül hosszúnak tűnik.

Kegyelem néktek, tebenned bíztunk, erős vár a mi Istenünk. Lekció, textus, prédikáció. Miatyánk. Megtöretett, kiontatott. Hiszekegy, én ezt hiszem és vallom. Ígérem, és fogadom.

És akkor megérkezett.

Először a cigányasszonyok jöttek, ki így, ki úgy. Volt, akin volt kabát, máson csak kardigán. Fiatalabbakon szoknya, nem színes, bő, hanem egészen csinos, fekete, harisnya, formásabb magas sarkú, esetleg vastagabb csizma. Némelyiken farmer, koptatott, tépett. Kisgyermekek normálisan, melegen felöltöztetve.

Egy idősebb asszony melegítőnadrágban érkezett. Sőt, ez nem is melegítő, annak ugyanis három fajtája ismert. Van ugye a szabadidő ruha, vagy tréningruha, amit sétálni, vagy egyszerűen csak jobb helyekre vesz fel az ember, ha kikapcsolódni, kirándulni akar. (Ennek a katolikus változata a tréningatya, sportoláshoz. Elismerem, gyenge poén.) Aztán van a melegítő, ami otthonra tökéletes, netán répát pucolni a húsleveshez, vagy elheverni a tv, a laptop előtt – ideális. És van a mackónadrág, amibe befűtünk, autót mosunk, leseperjük az udvart, tuját ültetünk.

Ez az asszony mackónadrágban érkezett.

Egy férfi pedig gumipapucsban.

Ősz végéhez közeledve, mikor elkel a nagykabát, valaki gumipapucsban jött úrvacsorázni.

Tudom, hogy fázott benne.

Ősz végéhez közeledve, mikor elkel a nagykabát, egy hideg templomban általában fázik az ember, ha csak egy gumipapucs van a lábán, zokni nélkül.

Mi felöltözve is éreztük a hideget.

Ő is, ők is felöltöztek. Ez volt a minden. Mackónadrág, gumipapucs, ünneplős, szabadidő és otthoni heverős, munkás és pihenős egyszerre. Ez az összes.

És most nem érdekel, hogy miért ez az összes, hogy miért nincs több, hogy mit vétett, hogy ki a hibás, hogy ki rontotta el ezt az egészet. Mert ez most nem fontos, és nem is érdekel semennyire.

Ami fontos, hogy OTT voltak.  Fázó lábakkal, mackónadrágban, gumipapucsban, talán fázó lélekkel, éhesen, ki tudja, talán lelkileg is szomjasan, az élő vízre, a forrásra, a „megtöretett” és „kiontatott” után vágyakozva. Mert ők sem tehettek másképp.

Azon az estén megtanultam, hogy addig nem lesz református reformáció, amíg nem tanulunk meg igazán fázni. Addig felesleges szócséplés minden, amíg az egyház bebiztosítása helyett el nem indulunk oda, ahol az élet, a meleg, anyatej ízű ölelés adatik.

Ideje lenne végre elindulni. Úgy, ahogy vagyunk.

 

Hozzászólások