„Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, egyházadon, gyermekeiden" – a 90. Zsoltár szavaival köszöntötték a közel 1500 résztvevőt a VII. Magyar Református Világtalálkozó határon túli központi rendezvényének megnyitóján. „Sepsiszentgyörgy egy olyan város, amely mindig felvállalta és megbecsülte református örökségét" – hangzott el a július 10-i rendezvényen.
Úgy van ez, hogy vannak dolgok, amelyekről lehet ugyan könyvtárnyi irodalmat olvasni, de amelyeknek a lényegét mégis át kell élni, ha valamit is meg akarunk sejteni a titkukból. Ilyen számomra a református élmény. Lehet ugyan bogozgatni, mikroszkóp alá tenni, de amíg ez a „református jelenség” csak rajtam kívülálló tárgy, s nem tudok vele érzelmileg azonosulni, az egészből semmit sem értek. Úgy adódott, hogy a múlt héten Őriszentpéteren, a Renden, s e hét végén Sepsiszentgyörgyön, a VII. Magyar Református Világtalálkozó határon túli központi rendezvényén is megadatott számomra ez a református élmény egész egyszerűen a szimpla tény által, hogy együtt voltuk, mi reformátusok. Nehéz erről beszélni.
Nehéz erről beszélni, mert hiszen az élmény éppen attól élmény, hogy át kell élni. Aki viszont átéli, annak nem kell magyarázni. A mi korunk domináns gondolkodásának az az egyik legnagyobb előítélete, hogy azt gondolja, az emberi dolgok lényegéhez úgy lehet eljutni, ha előbb megmagyarázzuk. S ha már valami meg van magyarázva, vagyis meg van értve a társadalomtudományok eszközeivel, akkor már mintegy birtokoljuk azt, amit úgymond megmagyaráztunk. Ez szimpla előítélet. Az emberi élet nagy, meghatározó élményeit a legtöbbször nem lehet megmagyarázni, vagy ha meg is lehet, az átélt élményt soha nem lehet fogalmakba zárni. Mindig marad valami titokszerű, valami olyasmi, ami a soha teljességgel meg nem magyarázható emberi lényeg legmélyét mégis megérinti. Ilyenkor támad az embernek sírhatnékja, vagy ilyenkor fogja el az embert valamiféle mélységes borzongás, mintha lelkének a legmélyébe hatoltak volna be.
Nos, így élem én meg ezeket a református találkozókat. Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor több ezer református együtt van, s több ezer torokból felhangzik a 90. Zsoltár, akkor nekem mindig sírhatnékom támad, valamiféle hihetetlen borzongás fog el, s azt érzem, hogy ennél mélyebben a létemben, a lelkemben, egész valómban nem lehetek megérintve.
Ilyenkor aztán mindig megpróbálom megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, de valójában mindhiába. Odáig jutottam, hogy ez a mélységes érintettség talán onnan van, hogy Őriszentpéteren is, és Sepsiszentgyörgyön is átélhettem azt, amit talán az otthonosság szavunkkal lehetne a legjobban kifejezni. A református élmény számomra az otthonosság érzete. De hogy mi is valójában ez az otthonosság érzet, arról alig tudok valamit mondani. Talán az, amit épp a mi gyönyörű 90. Zsoltárunkkal mindig is vallottunk: „Uram, Te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre.” S az otthonosság az, hogy ez evidencia. Magától értetődő igazság, amelyen nincs mit magyarázni.
Persze, elismerem, sokféle otthonosság létezhet. Sokféle olyan érzelmi közösség, amely másoknak másként otthonosság érzetet adhat. Nincs jogom kétségbe vonni más otthonosságok létét, s nincs jogom más otthonosságok létezéshez való jogát megkérdőjelezni. Sőt, még azt sem vonom kétségbe, hogy pszichológiai, családtörténeti, társadalomtörténeti, stb. fejtegetésekkel még azt is el tudnám magyarázni magamnak, hogy nekem miért éppen a református élmény adja meg az otthonosság érzetét.
Csakhogy érdemes ezen a síkon túllépni, mert különben könnyen úgy járhatunk, mint az az ember, aki minden meg tud magyarázni, de semmit nem tud átélni. Mert aki nem éli át, nem tudja.
S ez a sík már igenis túlmutat minden pszichológián, társadalomtörténeten és családtörténeten, mindenféle megmagyarázási kísérleten, s egyenest Istenre mutat. Valahogy ezt érezhették meg erdélyi testvéreink, amikor a résztvevőknek olyan pólót ajándékoztak, amelynek a hátára ez volt írva:”Isten kegyelméből református”. Nos, ennél többet magunkról ilyen tömörséggel nem lehet mondani.
Ez a református élmény, az otthonosság érzete. S az otthonosság református érzete a legmélyebb rétegében az eleve elrendeltség mélységes belátása és átélése, amely túlmutat mindenféle okoskodáson és magyarázkodáson.
„Uram, Te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre!”
Hozzászólások