Az a 25 millió forintos adósság, amely miatt a Raiffeisen Bank végrehajtást kért a neves borász-üzletember ingatlanjaira, régebben zsebpénz volt Szeremleynek: vagyonát 19 milliárd forintra becsülték még három-négy évvel ezelőtt is, amellyel hosszú időn keresztül a leggazdagabb 30 magyar üzletember közé tartozott. Mostanra azonban teljesen tönkrement, a jelzálog mellett adóhátraléka is van, illetve magánszemélyek is több millió forintot keresnek rajta.
– Svájci frank alapú hitelem volt, megugrottak a törlesztők, egyéb ügyeim sem sikerültek, így most árverezik a házam – mondta mélabús hangon Szeremley Huba a Blikknek. – Voltak már érdeklődők, akik jöttek megnézni az ingatlant – ismerte el a borász, aki többet nem kívánt beszélni a számára meglehetősen kínos ügyről.
A munka nem esik – blikk.hu
Néhány éve még Magyarország leggazdagabb emberei közé számították Szeremley Hubát, mára badacsonytördemici házát is kalapács alá vették. Magyar álom az övé, aki fiatalságában nem bírta a kommunizmus légkörét, így dobbantott. Ausztriában nősült, Afrikában csinálta meg szerencséjét, hogy aztán a magyar rendszerváltás utáni vadkapitalizmusban is helyet keressen magának. Szőlőbirtokot vásárolt, bortermeléssel és kereskedéssel foglalkozott, aztán több száz hektáron önellátó mezőgazdasági tevékenységre adta a fejét. A milliárdos üzletember mára egy megtört öregemberré változott. Valamikor még teológiát is tanult, de másfajta szerelmek vitték a sikerek csúcsára.
Sic transit gloria mundi, mondják sokan. Lennének nekem is úgy irigyeim, hogy milliárdokat veszítve kerüljek újságok címlapjára, mondják mások. S nagy igazságok vannak az efféle megállapításokban. Én mégis igyekszem belegondolni egy lelki folyamatba, amelyik a fiatalság sikerességétől elvezet egy élet munkájának összeomlásáig. Nem gondolom, hogy Szeremley Huba, az egykor dőzsölt, sikeres üzletember koldulni fog. Annyi pénz talán mégsem folyt ki a küszöbön, hogy a lét a nyomor szélére kerüljön. Itt másról van szó. Arról, hogy egy ember álmodik, akar és álomvára összeomlik a szeme előtt. Ez az álomvár nem légből épült, hanem észből, téglából, kőből, összeköttetésekből, felismerésekből, állat és tájszeretetből. És az örökségből való ragaszkodásból, hiszen Szeremley ősei valamikor a török ellen védték a Balaton-felvidék várait. Annak, hogy egy világvándorlás után visszamegy valaki a széthullt és csak a tudatban őrzött ősi földre, van valami romantikája. Elkezdeni összerakni a bazaltköveket újra, pótolni az öreg tőkéket. Kell valami nagyon mély kötődés. Nem tudom, s nem is érdekes ebben az összefüggésben, hogy mennyi gyémánt, arany és mekkora mennyiségű pénz tette lehetővé ezt a visszatérést, hanem maga az akarat. A messziről jött ember szemével nézve, nem örülök annak, hogy egy magyar ember munkája, lett légyen az némelykor – esetlegesen - nem tisztességes, szétporlik a szeme előtt. A föld nem fut el. A szőlőbirtokon is állítanak oszlopot a kidőlt helyére valakik, akik majd tulajdonukba veszik a földet. Csak azt az állandóságot lesz nehéz visszahozni. Annak valamiféle bizonyosságát, hogy érdemes visszamenni a régi ház, a régi emlékek helyére újrakezdeni. Ha a széthullott, málló köveket betonágyakba temetik, s a míves pincék üveg homlokzatát olasz márvány szegélyek dicsőítik, a bor még nem lesz alávalóbb a vulkanikus dombok hátain. De valami mégis hiányzik. Az odamenni és a visszatérni lényegi különbsége.
Vannak helyek, ahonnan hiányzik két gondos kéz.
Csak kettő, az egyik kitépi a gyomot, a másik megöntözi a virágot. Az egyik megmetszi a tőkét, a másik megsimogatja a fürtöt. Csak két kéz hiányzik egy régi templom körül, s térdig hajt a gaz és poros marad a templompad. Nehezen nyikordul a harang a tengelye körül, s hiányzik a köszönés az érkezőknek. Két kéz újabb kettőnek mutathatná meg a szolgálat tisztességét, s az a kettő talán már négynek: gyermekeknek, unokáknak.
Ha van valami, amiért szomorú a Szeremley-történetet az nem a pénzé sem az anyagi veszteségé, még csak nem is egy ember személyes történetéért, hanem a történelem folytonosságának folyamatos megtöréséért.
Jó lenne egyszer úgy ültetni fákat, hogy reménye legyen az embernek, hogy unokái is fognak arról enni.
