A világ nem jó és nem igazságos, s ez ellen tenni kötelesség. Akik ezt így érzik, azok két nagy csoportba sorolhatók. Az elsőbe azok tartoznak, akik szerint a világ jóvá és igazságossá tehető – van végső cél, s az el is érhető. A másodikba azok tartoznak, akik szerint a világ csak jobbá és igazságosabbá tehető, nincs végső cél, a cél a folyamatos cselekvés, a küzdés maga. Az előbbiek magukévá tesznek egy történelmi vízióit (végső célt), mely számukra meggyőzően rajzolja fel azt a világot, melyben emberként élni érdemes és az oda való mielőbbi eljutás érdekében cselekszenek.

Az utóbbiaknak viszont az a meggyőződése, hogy a történelmi víziók igazán csak arra alkalmasak, hogy híveiket önmaguk szemében erkölcsi és szellemi téren e hitet elutasítók fölé emelje, de az elérésére tett cselekvés előbb-utóbb emberi-társadalmi katasztrófákba torkoll. Azt vallják, hogy víziók helyett földönjáró megoldásokat kell keresni, a folyton változó helyzethez mindig újabbakat.

Az előbbiek némi egyszerűsítéssel a „haladók”, a progresszió hívei, akik szerint túl lehet és túl is kell lépni a világ és az ember antropológiai természetén. Az meghaladható. Az utóbbiak erős egyszerűsítéssel a konzervatívok, akik szerint e meghaladás nem lehetséges, ezért a történelmi víziókban való gondolkodás önmagában hiba, a katasztrófa előszele, a feladat a meglévő valódi értékek őrzése, a tévesnek bizonyulók kirostálása, s az új értékek óvatos beépítése, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége. A meghaladás már csak azért is kerülendő, mert a történelmi víziók jellemzője az univerzalitás és totalitás, amiből egyenesen következik az egyet nem értőkkel szembeni erőszak (ez alatt nem csak fizikai erőszakot, hanem a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását is értve), a demokrácia (melynek alapfeltétele a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága) korlátozásának lehetősége. A progresszívek számára a demokrácia csak addig a határig elfogadható, míg arra hivatkozva nem illetik bírálattal a történelmi víziót vagy annak egyes következményeit.

Németh György: Úton egy újabb zsákutcába - Mandiner

Nagyon tetszik Németh György írása, amelyet nemrég közölt a Mandiner. A szerző szembeszáll azzal a nézettel, miszerint a Soros György által karakteresen megjelenített „emberbaráti aktivitás” mögött csak profitérdek áll. Inkább arról van szó, hogy a határtalan befogadás, a nyitott társadalom ideológiája nagyon is jól illeszkedik egy olyan, történelmileg is nyomon követhető vízióba, miszerint az egyetemes jó és igazságosság társadalma megteremthető. Ezeknek a történelmi vízióknak a közös jellemzője az univerzalitás és a totalitás, s mint ilyenek egyeduralomra törnek. Ilyen történelmi vízió volt a kommunizmus, majd annak nemzeti alapú változata, a fasizmus. A ma kulturális hegemóniára törekvő történelmi vízió a fasizmusra adott válaszként született meg az egyetemes jó és igazságosság megteremthetőségének hitében, de a középpontjában a rasszizmus és mindenféle „fóbia” elleni küzdelem áll. Németh szerint a ma is folyó világnézeti küzdelem mögött valójában két nagy csoport vitája zajlik. Az egyik szerint a világ egésze jóvá és igazságossá, míg a másik szerint a világ csak jobbá és igazságosabbá tehető. A kétféle világkép mögött valójában egyetlen kérdés húzódik meg: kinek kell tekintenünk az embert? Az egyik szerint az ember képes megteremteni az egyetemes jó és igazságosság világát, míg a másik szerint az ember lényegileg nem javítható, s képtelen meghaladni önmagát.

Németh György ugyan ezt így nem mondja ki, de az általa felvázolt történelmi tipológia tökéletesen bemutatja, hogy mi az alapvető különbség a haladás-hiten alapuló történelmi víziók, vagyis ma a liberalizmusnak nevezett jelenség és a keresztyén hátterű konzervatív világkép között. Az előbbieket bízvást lehet szekuláris messianizmusoknak tekinteni, mivel azon a meggyőződésen alapulnak, hogy az egyetemes jó és igazságosság világa már itt e földön az ember által megteremthető.

Ezzel szemben a keresztyén messianizmus éppen arra teszi a hangsúlyt, hogy az egyetemes jó és igazságosság világa azért nem teremthető meg, mert maga az ember, akinek az elképzelt ideális világot létre kellene hoznia, soha nem lesz képes meghaladni önmaga erkölcsi elégtelenségét. A rossz egyetemes jelenléte soha nem lesz véglegesen leküzdhető, mivel senki sem képes teljességgel megfelelni az egyetlen jónak – Istennek –, aki az embere vonatkozó akaratát nyilvánvalóvá tette az Ő törvényében.

A zsidó-keresztyén hátterű, vallási alapú messianizmus azon a mély belátáson és állandó tapasztalaton alapul, hogy maga az ember lényegileg állandó, az emberi léthelyzet nem változik, s az ember mindenkori nyomorúsága abból fakad, hogy noha tud Isten törvényéről, annak mégsem képes teljesen eleget tenni. Ez a feszültség emberi erővel nem küzdhető le az ember történetén belül. Ezért van szükség megváltásra. Noha a zsidó-keresztyén hátterű történelmi vízió is tud a jó és az igazságosság egyetemes világáról, ám mégis, az „új ég és új föld” valósága nem azon a hiten alapul, amit az ember a saját történetén belül tenni tud, hanem azon, amit Isten tesz az ember történetével. Ezért kap a keresztyén messianizmus eszkatológikus távlatokat.

Bevett marxista közhely erről azt mondani, hogy a keresztyénség illúziókban ringatja önmagát, mert a jó világát a túlvilágba helyezi. Holott ez a keresztyén szkepszis az emberi természetet illetően nagyon is kritikus mindenféle szekuláris messianizmussal, világmegváltó ideológiával és haladás-hittel szemben.

A keresztyén világkép mögött kőkemény realizmus áll, amely végképp leszámol mindenféle szekuláris messianizmussal. Ezért a keresztyénség a teológiai lényegéből következően is (és nem csak azért, mert félti saját hagyományát) alapvetően konzervatív, amennyiben szembehelyezkedik mindenféle, az emberi lényegre vonatkozó progresszió-elmélettel és haladás-hittel. Az emberi történelem eddig felhalmozott tapasztalati alapján sem áll semmilyen végérvényes bizonyíték a rendelkezésünkre arra nézve, hogy az ember úgymond morálisan fejlődik, s eme morális haladás megalapozhatná az egyetemes jó megteremthetőségének utópisztikus hitét. Ami persze nem a rossz hatalma előtti kapitulációt jelenti, hanem sokkal inkább folytonos önkritikát, amelynek a tartalma az Isten által kijelentett jó és az emberben lévő kiküszöbölhetetlen rossz közti feszültségből ered. S mint a történelmi tapasztalat mutatja, az egyetemes jó és igazságos társadalom megvalósítására vonatkozó ideológiáknak, vagyis szekuláris messianizmusoknak – jelentkezzék bármilyen formációban is – a valódi lényege mindig is az egyeduralomra törekvés – mint ezt napjainkban a „demokrácia” és az „európai értékek” fedőnevű liberális hatalmi ideológia esetében is van szerencsénk látni.

Hozzászólások