A Heidelbegi Káté pontosan, tisztán fogalmaz: „Ha Isten minden nyomorúságunkból egyedül kegyelemből, minden érdemünk nélkül Krisztus által szabadít meg, akkor miért kell jót cselekednünk? Azért, mert miután Krisztus minket vérén megváltott, Szentlelkével meg is újít, hogy hozzá hasonlókká legyünk, hogy a sok jóért Isten iránti hálánkat egész életünkben megmutassuk, és őt dicsőítsük.

Boldog reménység – refdunantul.hu

A Heidelbergi Káté tömören foglalja össze a keresztén élet lényegét: „… Krisztus minket vérén megváltott, Szentlelkével meg is újít, hogy hozzá hasonlókká legyünk, hogy a sok jóért Isten iránti hálánkat egész életünkben megmutassuk, és őt dicsőítsük.” Isten dicsősége látható kell legyen az ember életében, különben elvont igazság lesz a hit. Ez nem a sikerkeresztyénség bizonyítványa, de mindenképp jel, hogy az Istenben való élet visszaigazolást nyer arról, hogy az evangélium szerinti munka „nem hiábavaló az Úrban.”
Az idei utolsó reposztolás pro-posztolás a teljesség igénye nélkül arról, ami megtörtént.

Velünk történt, egy kicsinyke szelet a történelem nagy egészéből egy, ha nem is peremen, de a széleken élő református közösségről, amely száz éve még nem létezett, tíz éve csak beavatottak ismerték templomát, mert nem volt látható, egy éve még nem lehetett harangszó identitásának kifejezője. Nem annak szánva, de akár cáfolata is lehetne azoknak a hangoknak, amelyek temetik a református egyházat. Egy közösség nem addig van, míg tart a kegyelem és a kedvező történelmi idő, hanem ameddig élni tud a kegyelemmel vállalva az áldozatot. Talán az áldozatvállalás a legkritikusabb korunkban. Ez kihat a társadalomra, annak leágazódásaira, leginkább az élet továbbadására, ebből adódóan az egyházra is. Ma a személyes szabadság a legfőbb érték és annak sokféle kísértése nemcsak kikezdte az evangéliumi igazságot, hanem humanizálta azt. A konfliktus is ebből fakad nemcsak Isten-ember viszonyában, hanem szülő-gyermek, házastár-házastárs, rokon-testvér kapcsolatban is. Keskeny a mezsgye, ahol az evangéliumi, még inkább a prófétai radikalizmus érvényesülni tud anélkül, hogy ne kapna negatív megbélyegzést. Ravasz László életéről szóló legújabb monográfiát olvasom, amelyben a reakciós konzervatív negatív jelzőként úgy jön szembe az olvasóval, hogy nagy önuralom árán értékelhető objektív leírásnak. Ugyancsak ebben az évben került kezembe a modernitás remetéjének, a kolumbiai Nicolás Gomez Dávilának gondolattöredékeit tartalmazó kötete, amelyben provokatív tudatossággal vállalja a reakciós jelzőt és ilyen mondatokat ír le: „A reakciós nem visszafelé akar menni, hanem más irányba”. „Reakciósnak lenni annyi, mint nem bizonyos megoldásokban hinni, hanem élesen érzékelni a problémák összetettségét”. Aztán: „A legnagyobb modern téveszme nem az, hogy Isten halott, hanem hogy az ördög az”. Vagy: „Az ipari jólét ára az elhülyülés”. „Haladó a munkateremtés ürügyével adja el az éhezőnek az általa gyártott kacatot”. Aztán a filozófiáról: „Minden filozófia, amely megkerüli a gonosz problémáját, csak mese ostoba gyermekeknek”. Noha Párizsban tanult, harminchat évesen, 1949-ben jár utoljára Európában. Tömören így összegez az öreg kontinensről: „Bordély, tömlöc és cirkusz keveréke”. És végül még egy gondolata: „A demokrata úgy védelmezi meggyőződését, hogy kinyilvánítja, aki ellene van, az elmaradt a fejlődésben”.
Bár felvilágosultnak hitt korban élünk és toleranciáról dönög a tömeg, az önálló gondolatoknak alig van helye. A lét nagy és végső kérdéseiről gondolkodni sem könnyű, de azoknak nyilvánossága már-már botránkozásnak számít. Sajátos képe van az embereknek Istenről, ő csak szerető jó öreg bácsis lehet. Ma a büntető, ítélő, igazságos és szuverén isten-kép nem népszerű. Isten instrumentalizálható eszménnyé lett nem ritkán a keresztyén gondolkodás ellenében.
Ebben a világban történnek mégis olyan dolgok, hogy miközben a templomokat zárnak be, nálunk torony épült több mint hét évtized után. Szavakba nehezen önthető érzés az idei karácsony, amikor a református közösség történetében először hívtak harangok az ünnepi istentiszteletre. Megnyílik az idői távlat, nemzedékek vágya zsúfolódik egy pillanatba. Van, aki közönyös erre és van, akit könnyekre fakaszt. Hét felnőtthöz másfél hónapos késéssel csatlakozik a nyolcadik, hogy hétről-hétre tanulják a „hitigazságokat” konfirmációra készülve. Néhány perces bemutatkozó vallomásaikból kirajzolódik egy 21. századi magyar társadalommetszet. Van, akit az ige, van, akit a felfedezett hagyomány és van, akit a nagyapa halála után megtalált énekeskönyv hozott ide. Van, akit élete első istentiszteleti alkalmán fogott meg az ige. Érintett egy középgeneráció, amelyik keresi önmagát és hajtja az anyagit. Nincs ideje semmire, ami lenne, Istenen spórolja. Látni, ahogy gyengülő emberek mellől elkopnak a régi ismerősök. Egy-egy házi úrvacsora mélyen érinti a lelkigondozót is. Vannak, akiket rabul ejt a puritán közösség: éneklés, imádság, középen mindig a Biblia szavai. Döbbenetes a szembesülés, hogy „én ezt másképp gondoltam” vagy éppen kitartó ellenállásban „másképp gondolom”. Akkor egymásnak feszülnek a vélemények. Csendes megadássá ritkán lesz egy alkalom.
Él és mocorog vasárnaponként százas templomos tömegekben az egyház, köztes alkalmakban, családi melegségben és bizalomban. A mosolygós és magabiztos lelkipásztori attitűd pedig az utcai, piaci lelkigondozás fegyvere is. Nem vonzó a sajnálkozó, kéztördelő, panaszkodó vallásos ember, de a felemelt fejű keresztyénségre felnéznek az emberek.
Amit adott, abban és azért dicsőítsük Istent!

Hozzászólások