Megdöbbentő, hogy mennyi elvárás van az emberrel szemben azok részéről, akik pedig nem a foglalkozásommal vagy a szolgálatommal vannak kapcsolatban. Mintha valamiféle embereszményt testesítenék meg, akitől valójában semmit sem vár a társadalom, mégis meg kell jelenítenie az elképzelt ideált.
Dr. Fekete Ágnes: Milyen lelkész az ilyen? – szemlelek.net
Fekete Ágnes írása olyan kényes témát feszeget, amely a lelkészek között egyre gyakrabban kerül a középpontba. Lelkészlét, amely tele van kívülről érkező elvárásokkal és belső megfelelési kényszerrel. Lelkészlét, amely keresi önmagát, a feladatát és egyensúlyoz a világ és az egyház határán, holott a lelkészség nem erről szól.
A témával kapcsolatban mindig eszembe jut a „Tökéletes pap” leírása, amely részletezi, hogy milyen egy tökéletes, azaz minden elvárásnak megfelelő pap/lelkész az egyháztagok szemében. Ráadásként pedig tegyük hozzá, hogy a világtól is érkezik egyfajta elképzelés a lelkész személyéről és feladatairól. Időnként megdöbbenve csodálkozom rá, hogy milyen kettősség uralkodik a világban az egyház létéről. Egyfelől pontos elképzeléseket fogalmaznak meg arról, hogy egy lelkésznek mit és hogyan kell végeznie, másfelől pedig korlátozza a lelkész jelenlétét a világban és egyben bagatellizálja is. Időnként úgy gondolom, hogy jó lenne, ha világ is eldöntené végre, hogy akkor most fontos a lelkész léte, mert elképzelések és elvárások vannak, vagy nem, mert a komoly döntésekbe nem vonja be, mondván nem az egyház dolga. Persze ez a gondolatkör csak időről-időre merül fel bennem, mert sokkal fontosabb az a tény, hogy a szolgálatunk bár itt a világban történik, de azért mégis csak Isten dicsőségére. Az Ő akarat, elvárása és bölcsessége alapján.
Mélyen elgondolkodtató Fekete Ágnes írása. Sokunkat érdekel a téma, mert látjuk a valóságát és érezzük a témából fakadó tehetetlenséget. Az írásban kapunk megoldást, mely arra biztatja a lelkészeket, hogy merjenek beszélni a problémáikról. A kérdés továbbra is csak az, hogy hol? Megtanultuk, hogy a lelkésznek nem lehet problémája, nem éghet ki, mert ha mégis akkor megkérdőjelezik a hitét. Pedig egyre több példa mutatja, hogy a lelkészek is kiégnek, elfáradnak, tönkre mennek emberi kapcsolataik, elválnak.
Nehéz megfelelni és megtalálni a helyes utat a lelkészlét buktatói közben, de azt hiszem ez csak abban az esetben sikerülhet, ha mi magunk is komolyan vesszük a feladatainkat és önmagunkat. A teljes szolgálati út folyamatos próbatételei és nehézségei ne az elgyengülés és elbizonytalanodás felé vezessenek bennünket, hanem a hibáinkból való tanulás nyeresége és az abból folyamatosan újjászülető szolgálat felé.
Senki felett nem szeretnék pálcát törni, nem tisztem és nem feladatom. Jósolni sem szeretnék (távol áll tőlem), de azt gondolom, ha így folytatjuk tovább, akkor nem töltjük be azt, amire kaptuk az elhívásunkat.
Ne mondjuk meg a cipésznek, hogy hogyan talpalja meg a cipőnket, se az orvosnak, hogy milyen terápiát alkalmazzon! Viszont legyünk tisztában azzal, hogy hivatásunk, munkánk szerint mi a dolgunk, feladatunk. Maradjunk a saját „kaptafánknál”, hogy majd arról adjunk számot, amit ránk bíztak! Isten adjon ehhez bölcsességet!