Nekünk ez egy olyan hét, amikor ki lehet zárni a külvilágot és kicsit el tudjuk hinni, hogy szép a világ. Ezt próbáltuk egy dalba csomagolni" – mondja az énekes.


Ezt hal­la­nod kell, itt a Szi­get fesz­ti­vál új him­nu­sza - ripost.hu

Van abban valami bűbájos ellentmondás, hogy miközben a fesztiválok, a bulik, a popzene jelenségére hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint mai világunk tipikus, mondhatnám lényegi karakterjegyére, addig valójában, ami a fesztiválok valódi vonzerejét adja, az éppen a világból való kivonulás illuzórikus lehetősége.  Mi sem mutatja ezt jobban, mint a fesztiválok gyakori kísérőjelensége, valamiféle általános, eksztatikus boldogságérzet és eufória, s ugyanakkor a végén bekövetkező, szinte törvényszerű depresszió. Mindkettő ugyanarról a tőről fakad: a világból való eksztatikus kivonulásnak az érzete boldogság- és szabadságélményt ad, míg a fesztivál végén a világba való visszaköltözésnek a kényszere depressziót szül. Nagyon úgy tűnik, hogy a fesztiválok hihetetlen népszerűsége és vonzereje a világtól elidegenedett egyén válságára utal, aki immár csak úgy tud azonosulni önmagával, ha bevonul saját szubjektivizmusának a legmélyébe, s euforisztikus érzelmi túláradásban (Dream along reaching for a love solution) kizárja a világot, s létrehoz egy olyan közösséget, amelyet épp azok alkotnak, akik saját hagyományos, organikus és természetes közösségeikben már nem tudják megalapozni identitásukat.

Azt is mondhatni, hogy a fesztiválok jelensége a fogyasztói társadalom, csúnyábban fogalmazva a kapitalizmus válságjelensége. Ez persze nem új történet, Marx és Engels már zseniálisan megírta az elidegenedés tipológiáját, ám csak kevesen gondolhatták, hogy valójában látnokok voltak. Minél magasabb szinten szervezett ugyanis a fogyasztói társadalom, ideértve annak minden szegletét, annál inkább atomizál és izolál, szétveri a hagyományos közösségi identitáskereteket, s annál inkább azt érzi az egyén, hogy csak egy csavar egy idegen gépezetben, egy arcnélküli, ellenőrzött és manipulált tömeg észrevehetetlen és jelentéktelen része, egy szám, munkaerő, piaci áru, aki arra van kényszerítve, hogy a létfenntartásért való küzdelemben valóságos versenyló legyen, akinek ára van, amelyet értékesíteni kell. De éppen ez az elidegenítő, fogság-érzetet és otthontalanságot keltő világban-lét hozza létre az identitásválságos személyiséget, aki már a hagyományos mintákkal, szerepekkel, közösségekkel nem tud azonosulni, s a világtól, hagyományos közösségeitől, így önmagától való elidegenedettségének ellensúlyozási vágyát úgy éli meg, mint szabadságigényt, amely éppen a világból való kivonulás árán valósulhat meg, mégpedig úgy, hogy eksztatikusan bevonul saját szubjektumába, átélheti életének önazonos pillanatait. De miután a fesztivál a világ illuzórikus és ideiglenes kizárásának élményét tudja csak adni, az eksztázist és eufóriát szükségszerűen követi a depresszió, amelyet valójában a hétköznapok kikerülhetetlenségére és meghaladhatatlanságára való rádöbbenés sokkszerű élménye okoz.

Abban persze semmi új nincs, hogy amit ezek a fesztiválok nyújtanak, az a modern kor nagy „felfedezése”, a szubjektum, az egyén szerepe és értéke, az egyén akarata és döntési képessége, szemben minden olyan közösségi struktúrákkal, amelyekben az egyén egyéni meggyőződése, hite, vajmi keveset számít. Az európai gondolkodás történetének talán éppen az adja az egyik alapvető jellegzetességét, lüktető erejét, dinamizmusát, hogy az egyén, a szubjektum értékét, jelentőségét, meggyőződésének normatív erejét komolyan vette.  Csakhogy ez a folyamat mára már odáig ért, hogy a gazdasági fejlődésnek nevezett jelenség, a társadalmi szervezettség mind magasabb és bonyolultabb szintjei, valamint az ezeket alátámasztó ideológia a határtalan, és a bevett normákat átíró egyéni-magánéleti szabadság primátusáról épp azokat a régi kereteket verte szét, amelyekben az egyén hagyományosan az identitását és szabadságát megélte, hogy végül ne maradjon semmi más elvesztett egyéniségének visszaszerzésére, mint kivonulás abból a világból, amely megfosztotta szabadságától és identitásától, s amely világ amúgy egyfolytában az egyéni szabadságról mint legfőbb értékről papol. A szabadság megélésének nem maradt más terepe csak a bevonulás a hagyományos alapjaitól (közösségeitől) megfosztott szubjektumba, amely már csak úgy tudja megélni önmagát, ha kizárja a világot.

Ebben az illuzórikus szabadság-élményben természetesen felborul egyéni hit és közösségi identitás egyensúlya, pontosabban létrejön valamiféle elvont, érzelmi közösség az önmaguk szubjektumába vonult egyének között, ám ennek épp az jellegzetessége, hogy felborít minden hagyományos közösségi identitásmintát a világból való eksztatikus kivonulás pillanataiban, értékké növeli a közösségi normáktól való eltérést, hogy aztán jöjjön a „normális” élet depresszív valósága, amely immár nem tudja megadni az önazonosulás állandó és stabil kereteit. Ha már nem jöhet a forradalom, amely romba döntené a kapitalizmus elidegenítő rendszerét, mert hiszen a kapitalizmusnak nincs alternatívája, akkor marad az illuzórikus kivonulás a szubjektumba, a „love solution”, amely úgy tiltakozás, hogy közben masszív, szerves része és támogatója marad annak az egyént megsemmisítő rendszernek, amely ellen tiltakozik. Címlap lesz belőle, sőt úgy adja el magát, mint a korszellem valamiféle pozitív karakterjegyét, holott valójában az egész jelenség megsemmisítő kritika. Hiába no, a kapitalizmusnak ez a szofisztikált rendszere még arra is képes, hogy a fesztiválok szimbolikus forradalmából üzletet csináljon, s úgy tüntesse fel magát, mint trend, hogy aztán az végén a világból való illuzórikus kivonulás résztvevőiből engedelmes fogyasztót és eladható munkaerőt csináljon.

Így lesz a „buli”, a „fesztivál” az önmagába forduló szubjektum szabadságélményévé. Ugyanakkor súlyos válságtünete egy olyan világnak, amely miközben már évszázadok óta az egyén szabadságát tűzte zászlajára, önmaga ellentétébe csapott át, és szétrombolta az egyéni szabadság megélésének hagyományos közösségi kereteit és kulturális bázisát, hogy végül megszülessen a világból való elvágyódás célpontja, a buli, s médiuma, a popzene, amely kiemel a hétköznapok brutális nyersességéből, s az életet elviselhetővé teszi.

Holott valójában a buli már válságtünete egy olyan kornak, amelyben az egyén nem találja önazonosságának közösségi alapjait a világban, s nem marad számára más, csak a menekülés érzelmileg felépített önmagába, hogy végül „megszűnjön” a világ, amely világ immár nem alkalmas arra, hogy az azonosulási pontokat nyújtson az elidegenedettségben.

Így lesz a buliból az elvágyódás metaforája, a magasabb rendű kint-lét helye. Valahol messze mindig buli van.