– Mi állhat a keresztényüldözéssel kapcsolatos – leginkább a Nyugat részéről megmutatkozó – közöny hátterében?
– Ami a keresztényüldözés melletti nyugati közömbösség ügyét illeti, azt már nevezhetjük keresztényellenességnek. Ugyanis a keresztények ellen elkövetett népirtást sajnálatosan a nyugat általában nem is tartja annak. Mindenkinek megvan erre a magyarázata, hogy miért alakult így a helyzet. Az én magyarázatom az, hogy míg keleten humanitárius válság, addig nyugaton identitásválság ütötte fel a fejét. A nyugati világ elfordult a keresztény kulturális alapoktól. Fontos, hogy politikusként nem vallási alapokról, hanem kulturális alapokról beszélek. Ilyenek a szolidaritás, az emberi méltóság védelme, a közösség és a család tisztelete. Mindezeket az értékeket Európa nyugati fele megtagadta, sőt azt vesszük észre, hogy keresztényellenességbe fordult.
Értelmiségi kunszt lett keresztény dolgokat, értékeket, szent dolgokat gúnyolni.
Értelmiségi kunszt lett keresztény értékeket gúnyolni – Interjú Azbej Tristannal – vasarnap.hu
Figyelemfelkeltő interjú készült Azbej Tristánnal, az Üldözött Keresztények Megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkárral.
Válaszaiban arra hívja fel a figyelmet, hogy a keresztényüldözés akkor is jelen van világunkban, ha nem veszünk róla tudomást. Rávilágít arra a különbségre, amit a világ keleti és nyugati részén élők képviselnek. Míg keleten élet-halál harcot vívnak, addig nyugatról azt mondja, hogy közönyösség uralkodik. Az interjúnak külön értéke, hogy eseményeken keresztül és számok által is alátámasztja a keresztényüldözést. Érdemes a táblázatot megtanulmányozni és a kapott információkon elgondolkodni.
Azbej Tristán válaszai nem adnak új információkat. Nem új keletű dologra hívja fel a figyelmet, hanem valami sokkal fontosabbra: a hozzáállásra. Az államtitkár őszintén kimondja a probléma gyökerét: „Mindenkinek megvan erre a magyarázata, hogy miért alakult így a helyzet. Az én magyarázatom az, hogy míg keleten humanitárius válság, addig nyugaton identitásválság ütötte fel a fejét. A nyugati világ elfordult a keresztény kulturális alapoktól.”
Mondhatnánk úgy is, hogy nyugaton nem szorít a cipő. Az, hogy egy-két keresztény jelképtől meg kellett válni a köztereken még nem ad okot arra, hogy a nyugati kereszténység kimondja: baj van. Végtére is az egyéni érdek nem sérült – mondhatja a nyugati ember. Még mindig szabadon járhat templomba, otthonaikban imádkozhatnak szabad akaratuk szerint. „Néhány” személyes támadás, amely egyházi vezetőket ért még nem elég súlyos, hogy összefogjon és kiálljon vallásáért. Egyik részről teljesen meg is értem, hiszen a nyugati ember valóban nem látta, nem tapasztalta meg, hogy százakat gyilkolnak le, azért mert Krisztusba vetett hitét gyakorolta. Gyermekeiket még nem fenyegették meg, mert megvan keresztelve. Nem tapasztalta még a saját bőrén milyen Istenért szenvedni (tisztelet a kivételnek).
Az interjú viszont éppen erre a közönyösségre hívja fel a figyelmet és mondja ki: „Az emberek üldöztetése, ha még nem is, de a szimbólumok üldöztetése már bekövetkezett: a közterekről kitiltott betlehemesek, a franciaországi Szent II. János Pál pápa szobrot a kereszt miatt távolították el, és a lista még sajnálatosan hosszan sorolható lenne… Olyan rendeletek léptek életbe, amik a munkahelyeken betiltják a vallási jelképek, a kereszt használatát. Aggasztó, mert ha végigtekintünk a történelmen, akkor azt látjuk, hogy minden népirtás, minden erőszakhullám elsőnek a szimbólumokat igyekszik elpusztítani.”
Muszáj megvárnunk, hogy az erőszak, a teljes ellehetetlenítés mindenhol eluralkodjon? Jellemzően addig várunk, amíg már annyira fekélyes lesz a seb, hogy csak drasztikusan lehet a gyógyításba belefogni.
Elgondolkodtató, hogy mennyire nem foglalkozunk a problémával!
Felmerülhet a kérdés, hogy mit tehetek én, az egyén, az egyszerű, hétköznapi hívő ember egy ilyen világméreteket öltő problémával? Miben segíthetek én?
Mások helyett nem dönthetek, de amit én teszek: erősítem a helyi keresztény közösségeket. A napokban keresztény koncerten vettünk részt. Elszomorító volt, hogy a kb. 60 ezer lakosú városban (a megyéről nem is beszélve) mindössze kb. 1500-an mozdultak meg és vettek részt ezen a keresztény programon. Mondhatjuk, hogy nem az én stílusom. Elfogadom. Viszont akkor ott vannak a vasárnapi alkalmak. Válogathatunk a különböző felekezetek stílusaiban. Eldönthetem, hogy hol szeretném Istent dicsérni. Miért nem látom a tömegeket a templomban? Miért nem erősítjük keresztény világunkat, közösségeinket?
Pár hete valahogy úgy alakult, hogy vasárnap reggel boltba kellett mennem. Családunk szereti a bevásárlásokat hétközben elintézni, de ez most így alakult. Bementem gyermekemmel az egyik nagy áruházba és megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen tömeg volt. Mérgesen, folyamatosan azon járt az agyam, hogy ez a sok ember miért nem a templomba készülődik?! Röviden megjegyzem, hogy ez csupán költői kérdés, mert a miértekre már hallottam jó pár „választ”, és én ezeket inkább kifogásnak nevezem.
Nem gondolom, hogy én fogom megoldani a keresztényüldözés problémáját. Viszont hiszem, hogy én is tehetek valamit a kereszténység megerősítéséért. Jelenlétemmel, keresztény közösségeink támogatásával, gyermekeink hitre nevelésével már erősítem a keresztény jövőképet.
Én döntöm el, hogy a közönyt és a vakságot választom vagy teszek valamit azért, hogy az unokám is nyugodt szívvel, szabadon dicsérhesse Istent.
