Hamvai Kornél újrafordította, összerázta, aktualizálta nyelvezetében is ezt a Ványa bát. Gördülékenység és humor kipipálva, patetikus részek elfelejtve. Volt tehát egy alapanyag, amiből egy hiteles előadás született Szombathelyen, egy olyan színház, amely bárhol, „nemvidéki” társulatnál is vastapsot érdemel.
Gyalázatos, tétlen, töketlen értelmiség - Ványa bá megmondja - Nyugat.hu

A Weöres Sándor Színház egyik legújabb darabja Csehov ismert klasszikus színműve, a Ványa bácsi megújult fordításban, megújult címmel, Ványa bá néven fut. Hamvai Kornélnak köszönhető a modernebb magyar szöveg, amely lefosztja a fölösleges sallangot, a modoros orosz hangulatot, de meghagyja azt a drámában, ami igazán csehovi: az emberi játszmákat, azt a közeget, ahol a lélek a maga pőreségében mutatja meg magát.

Az őszi falevelek, a bágyadt elhanyagoltság, a megkopott fehér festék az ablakkereteken, és a bútorokon még megidéz valamit a szokásos szamováros, daduskás Csehov-rendezésekből, ám hamarosan kiderül, a hangsúly eltolódik a spleen-hangulatú unatkozó vidéki orosz szenvedéstől. Tyelegin Sokol-rádióból csalja elő a zenét, dadus és a mama személye egybemosódik, s lesz belőle egy modern öreg entellektüell-nő, s Asztrov, az orvos "leszedálja" a betegét. Az emberi drámák viszont a jól ismertek: Ványa bá és unokahúga, Szonja működtetik azt a birtokot, amelynek jövedelméből a lány apja, a híres professzor nagylábon él fiatal, gyönyörű feleségével, Jelenával. A professzor minden szavával kegyetlenül kínozza környezetét, Jelena unatkozik és boldogtalan, mert rájön, hogy nem szerelem volt az, ami egykor az idősebb férfi mellé sodorta. Szívesen lenne szerelmes, de nem Ványába, aki viszont megőrül a nő szépségétől. Asztrov, az orvos iszik, mert érzi, hogy elnyeli őt a vidéki élet durvasága, ám szintén megőrül a csodálatos professzornétól. Szonja csöndesen vágyakozik viszont Asztrovra, felnéz rá, ám az orvos észre sem veszi őt. Van, aki közülük ki meri mondani élete fájdalmait, de van, aki folyamatosan leplez, elfojt, hazudik saját magának is. A bomba akkor robban, amikor a professzor felveti, hogy el kellene adni a birtokot, helyette részvényeket és egy kis nyaralót vásárolni.
Csehov egyik legjobb drámája, a Ványa bácsi izgalmas kérdések sorával látja el a mai nézőt és olvasót. Elsőre nyilván a szerelmi sokszög története merül fel. Van, aki szeret, de nem szeretik viszont, van, aki szeret, de muszájból, van, aki szeret, de nem hallgatják meg, a másikat még csak-csak viszonoznák, de ott a férj. Lemondások, elfojtások, boldogtalanság a vége minden emberi viszonyulásnak. A dráma azonban itt nem ér véget. Hiszen a megélhetetlenség frusztrációja magából a vidéki létből is ered, amelynek egyhangúsága és durvasága lehúz. A szellemi kihívás olyan luxus, amihez elfogy Ványa ereje. Ráadásul vidéken csak és kizárólag a "lent" perspektívájából lehet felnézni arra, amit a nagyvilág a kultúra, a művészet magaslataiban létrehoz. Aki magasra helyezkedik, mint a professzor, arra felnéznek, mindenki más a hódolók és áhítozók tömegéből figyelheti ezt a magaslatot. Ványa bá(csi) ki is mondja a megkeseredett szavakat: "A professzor reggeltől öreg éjszakáig a szobájában ül és ír, mint azelőtt. "Elménk megfeszítve, homlokunk ráncolva írjuk, írjuk az ódákat, de sem magunk, sem mások dicséretét sehol sem halljuk" Szegény papír! Inkább az önéletrajzát írná meg! Milyen remek téma volna! Egy nyugalmazott professzor, tudod, egy vén aszalt körte, tudóskodó keszeg... aki csupa reuma, podagra, migrén, akinek a féltékenységtől és az irigységtől feldagadt a mája... Ez a keszeg az első felesége birtokán él, de csak azért, mert arra, hogy a városban éljen, nem telik a zsebéből. Örökké sápítozik, milyen szerencsétlen, pedig voltaképpen rendkívül szerencsés. (Idegesen) Csak gondold meg, micsoda szerencse! Ő, egyszerű sekrestyés fia, a szeminarista, tudományos fokozatokat, tanszéket könyökölt ki, méltóságos úr lett, szenátor veje s a többi, s a többi. Egyébként ez nem is fontos. De ezt hallgasd meg! Ez az ember kerek huszonöt esztendeje előad és ír a művészetről, pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Huszonöt éve kérődzi vissza a mások véleményét a realizmusról, a naturalizmusról meg más efféle badarságról; huszonöt éve adogat elő és írogat arról, amit az okos már úgyis régóta tud, a butát meg úgysem érdekli. Tehát huszonöt éve csak szalmát csépel. És mégis micsoda önhittség! Micsoda igények!... Nyugalomba vonult - és egy teremtett lélek sem ismeri; teljesen ismeretlen; tehát huszonöt esztendeig másnak a helyét bitorolta. De nézd meg: úgy jár-kél, akár egy félisten!" (Makai Imre ford.)
Miközben Ványa megkeseredett értelmiségiként dühöng, Asztrov, az orvos, ha éppen nem iszik, akkor a fák és az erdő sorsáért aggódik. Az erdőpusztulásokról beszél, az emberi nem önpusztításáról. Ez talán még elvarratlan szál is maradhatna, ám a szombathelyi rendezés a darab  befejezésénél óhatatlanul eszünkbe juttatja a jó doktor félelmeit. De erről majd még később szóljunk...
Merthogy Csehov Ványa bácsija egy olyan jelenségről szól, ami alig tud ütni a mai nézőnél, különösen, ha nincs kellően "kijátszva" a darabnak ez az aspektusa. Itt ugyanis majd mindenki áldozata az önfeláldozásnak, az önfeladásnak akár a szeretet, akár egy hamis eszmény jegyében.  Másképp nem is válna érthetővé a darab befejezése, ahol Szonja, a professzor vidéken rekedt lánya azzal bíztatja Ványa bácsit, hogy ők szenvednek, dolgoznak, de egyszer majd pihennek, s akkor Isten is megfizeti a fáradozásukat. Ezt a szombathelyi rendezésnek semmi módon nem sikerült megértetnie. Mert mibe is fáradnak bele a szereplők? A darabból úgy tűnik, sok mindenbe nem, hiába mondják, hogy szénázni kell menni, meg rengeteget szoktak dolgozni. Még az agyonhordott pulcsi sem tud mesélni arról, milyen rabszolgává teheti az embert a föld, mit jelent az állandó fizikai munka, mibe fáradhat bele az, aki a földből él. Márpedig arról van szó, hogy Ványa és Szonja feláldozzák az életüket a távolban élő családtagjaik kényelmét megteremtve. Gürcölnek, monoton egyhangúságban élve mindennnapjaikat, s a normális családi élet boldogsága teljes reménytelenség marad számukra. Persze, más sem marad ki az önfeláldozás keserűségéből. Jelena feladja magát, fiatalaságát, ösztönös vágyát a megfelelőbb társ után. Asztrov, az orvos pedig egyszerűen elásta magát vidéken. Ki is lehetne számára még szóba jöhető társ? Talán Szonja, hisz epekedik utána. Ő viszont nem tetszik. Kész. Szokásos vidéki - mai falusi - tragédia. Megrekedt sorsok, megrekedt életek. Reménytelenség.
Mindezt a szombathelyi rendezés nem jeleníti meg. Így aztán érthető, hogy kevés számára a csehovi befejezés, amely a lemondás torokszorítóan szép üzenete. A modern interpretáció szeret aktualizálni. Jelen esetben a végső mondatok egy modernizált világ kulisszáival ellátva próbálják közelebb hozni a nézőkhöz egy lehetséges értelmezést. Előkerülnek a laptopok, aztán valami érintőképernyős félvalóság, ahol már géphangon halljuk a kis Szonja szavait. A színpadra került földgömb nagy pukkanással felrobban, de Ványa még mindig sír, és az angyali szépségűvé vált Szonja hajthatatlanul folytatja: "majd pihenünk".
Hogy Réthly Attila, a darab rendezője ezzel a szimbolikus zárással a világ végére utalt, vagy más, globális félelmeinkre és nyavalyáinkra, az jó okkal feltehető. Hogy miért éppen a szegény Ványa bába kellett ezt a mozzanatot belenyomorgatni, az már egy másik kérdés. Hogy a világvége katasztrófa, mint minden emberi tragédiára adott válasz enyhén szólva is elcsépelt, ezt viszont már nyíltan merem állítani. A földgömb felpukkantása lehet, hogy egyszer lezár minden emberi történetet, de Ványáét nem. Ez látszott a színész elgyötört arcán is, aki a tapsvihar alatt sem nagyon jutott túl azokon a viharokon, amik végbe mentek a színjáték alatt.
Mert a szombathelyi Ványa bá, Mertz Tibor egészen kiemelkedő alakítást nyújtott. Úgy nőtt a darab fölé, mintha nem is csak rá szabták volna a szerepet, de egyben egészen új távlatokat is adott Ványa alakjának. Ő volt a megkeseredett, megrekedt vidéki úr, de ő volt minden olyan kortársunk, aki belefárad abba, hogy szelleme űzi, s közben mégis lehúzza a hétköznap, a munka, a középszerűség. Valami nagyon mély, nagyon jogos, nagyon reális nézőpontból irigyli azokat, akik kívül tudják tenni magukat a küzdés materiális valóságán. Nem féli szapulni a képmutató, sznob világot. Mertz Tibor tökéletesen kíméletlen önmagával szemben, amikor kipakol, amikor őrjöng, amikor szembesül és szembesít.
A szombathelyi Ványa bá férfiszerepeinek alakítói mindannyian nagyszerűek. Nagyszerű a vidéki orvos a maga darabosságával, és szenvedélyével (Bajomi Nagy György), vérprofi Trokán Péter, aki még a műfogsorát sem szégyelli kivenni, miközben az önsajnálattól kegyetlenné vált professzort alakítja. És humoros, mégis mélyen megható Orosz Róbert egy rendkívül eredeti Tyelegin alakításban. Milyen szomorú az, amikor a tökéletesen hiteles alakítások mellett a női szereplők csak loholnak, hogy valahogy utolérjék a férfiakat. Jelena, aki akár lehetne a végzet asszonya. De nem lesz, mert ismét olyan kabátot húznak az aktuális szép színésznőre, ami még nagy neki (lehet, hogy később beleérik - kívánom neki, mert egy gyönyörű, szeretnivalóan kedves nőről van szó). A legutóbbi előadáson a végzet asszonyának többnyire csak annyi szexuális kisugárzása volt, amennyit egy gyönyörű láb elér (gondolom, az sem kevés), de hiányzott a kacérság, a mélyről  felbuzgó vágy, a titokzatos nőiség, a kivárás és megvárakoztatás ősi játéka. Más érzelmet nem láttunk, mint idegességet. Ez pedig vajmi kevés. A női szereplők egyszerűen szereplők, szövegmondásuk szövegmondás marad. Nézi az ember a színpadot, és nem beleolvad az ott folyó eseményekbe, hanem kínosan emlékeztetik rá minden egyes mondattal, hogy "most-a-szín-ház-ban-vagy-és-egy-szö-ve-get-mon-da-nak-ne-ked". A kis Szonja a végére belejön, de Jelena idegenül mozog majd minden szituációban, kivéve az ártatlan, kislányos monológját, amiben láthatóan elemében érzi magát. Az entellektüel-mamáról pedig jobb, ha nem szólunk (kellő vitriol hiányában).
És ez a provincia, ami lehúz. Mert ott van néhány egészen különleges alakítás, ami önálló életre kel, ami túlmutat az egyszerű szövegen, kinő a színpadi díszletek közül. És ott van minden más, ami nem kapcsolható ki ebből a valóságból. Mert ott van egy vidéki valóság, ahol a többiek nem tudnak loholni az előrefutóval. Tökéletes csehovi rend. Ehhez fölösleges odaerőltetni a  világvégét, meg más globális ostobaságot, fölösleges bármiféle aktualizálás. Ez az aktualitás.
És mindezek ellenére a Ványa bá jó előadás. Jó, mert elviszi a színészeket önnön határaikig. Belülről fakadó szenvedéllyel ragadja magával nézőit. A világ végén - akár közeli világ vége nélkül is - nem kevés ez.

 

Kép forrása: Weöres Sándor Színház