Nagyszüleink generációja tárgyakat gyűjtött: mi élményeket gyűjtünk. Amikor új élmények érnek bennünket, akkor dopamin szabadul fel: ami örömérzetet és függőséget okoz. Élményfüggők lettünk. A nagyszüleink generációja éhségtől, háborútól és járványtól félt, mi pedig a szürke hétköznapoktól.
“ÉLMÉNYFÜGGŐK LETTÜNK” – NAGYSZERŰ ELŐADÁST TARTOTT HODÁSZ ANDRÁS ATYA – VIDEÓ - 777.blog.hu
A cikkben ugyan szürke hétköznap szerepel, én mégis szomorút írok helyette. Az ünnepek utáni első hétköznapokat ugyanis ez jellemzi jól. Azt a mélabút, fásultságot, amelyet érzünk, miközben óvodába, iskolába, munkahelyre indulunk. Mintha óriási erőfeszítéssel járna egyik lábunkat a másik után tenni és menni, indulni, tenni a dolgunkat. Mindazt, amit már jól ismerünk, amire azt mondjuk: ez az élet rendje, de közben belül berzenkedünk ellene.
Hodász András tartott egy előadást, melynek címe: Itt az idő felnőni! Erről közölt rövid összefoglalót a 777.blog.hu oldal. Az összefoglaló mondatok közül rögtön megragadta a figyelmemet a következő: „Nagyszüleink generációja éhségtől, háborútól, járványtól félt, mi pedig a szürke hétköznapoktól.”
Hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig történik valami velünk és körülöttünk is ebben a felgyorsult világban. Sőt, igényeljük is, hogy újra és újra történjen valami, ami megszakítja az egyformaságot, az egyhangúságot, az unalmat. Szeretnénk, hogy ne azt kelljen átélnünk: megvan a megszokott sorrend, a dolgok szokásos menete, minden ugyanúgy ismétlődik. (Ünnepelni mégsem tudunk sokszor – ahogyan erről már írtam többször is.) Keressük az izgalmat, a kalandot. Az élményt. Merthogy élményfüggők lettünk – olvassunk szintén az előadás összefoglalójában. Korábban tárgyakat gyűjtöttünk (és még most is – mondom én), most pedig élményeket.
Valóban, sokszor halljuk: ajándékozz élményt! A gyermekednek, a családodnak, a barátoknak. Azt gondoljuk, akkor vagyunk jó szülők, férjek, feleségek, barátok, ha időről-időre meglepjük a másikat valami olyasmivel, amit ha átélnek, „dopamin szabadul fel: ami örömérzetet és függőséget okoz”.
Egy-egy szünet után visszatérve a gyerekek közé, a kérdésre: milyen volt az óvoda/iskola nélküli idő, egymás szavába vágva mesélik, hol voltak, mit csináltak, milyen sokféle hatás érte őket. Legtöbbször nem is tudnak egyet, egy meghatározót kiemelni, mert túl sok volt az élmény. A szülők persze jót akartak, nem szerették volna, hogy unatkozzon a gyermek, elszántan próbálták szórakoztatni, élményekhez juttatni. Mintha nem lenne értéke annak az időnek, amit bambulással, önmaga elé nézéssel, csak úgy – léttel tölt valaki.
Nem könnyű az élményfüggő gyermekeket, fiatalokat tanítani, felkelteni és megtartani a figyelmüket. Egyre több pedagógus panaszkodik arról, hogy úgy érzi, az az elvárás, mely szerint az óráknak élményszerűnek kell lenni, végül ugyanolyan mókuskerékbe helyezi őket, mintha mindent ugyanúgy, változtatás nélkül kellene tenniük. Mert a gyerekek egy idő után hozzászoknak a legérdekesebb okos táblán végrehajtandó feladathoz is – egyáltalán, magához az okos táblához - és követelnek valami még izgalmasabbat.
És nem könnyű megfelelni annak az elvárásnak sem, ami egy-egy gyülekezet és annak lelkésze felé érkezik: legyen az istentisztelet élményszerű – kérik sokan. Olyan programokat kell kitalálni – mondják mások -, ami érdekli az embereket, amelyek izgalmasak, akkor majd eljönnek. De vajon meddig? Meddig lesz elég egy-egy ilyen alkalom élmény-adagja? Mikor érzik majd úgy, hogy újból szintet kellene lépni és ezt az igényüket ki és hogyan fogja kielégíteni?
Szeretném, ha az előttünk álló évben minél több olyan élménye lenne az istentiszteleteken részt vevőknek, hogy „nekem olyan jó Isten közelsége” (Zsolt 73:28.) és ha azt is sokszor megélnék, felismernék: „te vagy az az ember” (2Sám 12:7.), akiről szó van és akihez szól az igehirdetés.
