Olvasom, hogy az egyik nap söpri a másikat. A kérdés csak az, hogy milyen seprűt használunk, mert – ahogy a közmondás tartja – egy új seprű jól seper. Vagy nem...
Olvasom Kő András: Ez is, az is c. írását. Igazából nem is tudom meghatározni a műfaját. Bölcs mondások gyűjteménye? Mindennapi életből vett szentenciák? Aforizma-válogatás? Mindenesetre gondolatainak többsége kiváltott belőlem némi szellemi reakciót... Persze, ezeket igyekeztem az én világomra vonatkoztatni, tehát a lelkészi hivatás, az egyház, az istentisztelet, az igehirdetés területére. Ezeket szeretném most közreadni, nyersen, fésületlenül, őszintén... Lesz köztük ilyen is, olyan is...
Az újságíró bármikor lehet persona grata vagy persona non grata. Minden attól függ, melyik pályán „futballozik”
Engem, a magam lelkészi hivatásában szeretnek vagy nem...? Persze, vannak, akik igen, s vannak, akik nem... Legtöbbször olyan érzésem van, hogy átlátnak rajtam... S nem tudom, miért van ez...? Pedig ha van hivatás, amely kellően titokzatos, misztikus, amelybe földi halandó nehezen lát bele, akkor ez az... - gondolhatnánk... Gyakran gondolok arra is, hogy lehet, hogy sokan színésznek néznek... A lelkész, aki a hivatalos jóember szerepét alakítja... S ezt az érzést az sem halványítja, hogy Goffman óta tudjuk, hogy társadalmi létünk minden aktusában (szülő, vásárló, páciens, ügyfél, járókelő stb.) szerepet játszunk, az interperszonális kommunikációt megkönnyítendő... Viszont csak nagyon ritkán érzem és élem át azt, hogy hivatásom az emberekből „előhozza” a nyílt tekintetű, őszinte gyermeket... Mint amilyeneket Jézushoz odavittek (Mt. 19, 13-15) vagy amilyenek maguk odaszaladtak (volna) anno, mosolyogva, szeretetre éhesen, hogy áldja meg őket a Mester...
Matematikai kongresszuson kérdeztem meg az egyik külföldi vendéget: „Mi a jó egy ilyen eseményen?” Válasz: „A szünetek, amikor egymással beszélgethetünk, és nem egymás mellett – magányosan – üldögélünk és alszunk.”
Elgondolom: az istentiszteleteink is sokszor olyanok, mint egy matematikai kongresszus...? Értik a résztvevők a sok esetben a valós élettől elrugaszkodott „száraz tudományt”, a hit-tételeket, a bibliai igazságokat, az állításokat, a bizonyításokat, a levezetéseket...? Nem úgy ülnek híveink is a padokban, ki-ki a saját kis világába burkolózva, mint ezen a bizonyos kongresszuson...? Miért csak egyirányú a kommunikáció...? Pedig időnként olyan jó lenne, ha reagálnának arra, ami elhangzik, vagy akár beszéljék meg egymás között...!
Jó, nálunk nincs szünet, „egyfélidős” az istentisztelet, de... A legtöbb gyülekezetnek már van fűtött, kényelmes gyülekezeti terme, ahol lehetne folytatni az együttlétet, beszélgetésekkel, egy csésze kávé vagy - uram bocsá' – egy pohár bor mellett... Nálunk a gyülekezeti ház hozzá lett építve a templomhoz, direkt azzal a céllal, hogy oda átvonulva rögtön meg is beszélhetjük az igehirdetést vagy hogy közösen imádkozzunk... Az átvonulás és a beszélgetések azok megvannak, de ott az igéről és az Istennel már ritkábban beszélgetünk... Viszont a matematikai kongresszusról eszembe jut, hogy egy matematikus barátom mesélte, hogy egyszer egy ilyen konferencián, az ebéd alatt, a hozzá hasonlóan őrült kollégáival, egy órán keresztül arról folyt a heves diskurzus, hogy kinek melyik a kedvenc prím száma...? Tanulhatnánk tőlük..!
Néha az az érzésem, hogy egyes politikusok akusztikai árnyékban állnak, és egy bizonyos irányból nem hallanak semmit.
Akusztikai árnyék... Ez tetszik. Igen, szeretjük a mi táborunkban lévők, a mi csapatunkban játszók, a mi oldalunkon állók hangját hallani... Csak az övéket... Mert ezek legtöbbször megerősítik a mi meggyőződésünket, a mi igazságunkat, a mi életszemléletünket... És nem szeretjük a velünk szemben állók, vagy egyszerűen a (kül)világ kritikus hangvételét, ellenvetését, más véleményét, pedig ezekből is rengeteget lehet tanulni... Egy kollégám mesélte, hogy évekig úgy készült az igehirdetéseire, hogy előtte átbeszélte egy ateista barátjával, s ezeknek a beszélgetéseknek a tapasztalatait is beépítette a prédikációiba. Azt mondta, a hívek visszajelzései alapján is hitelesebbek voltak ezek az igehirdetések, nem érezhették azt, hogy ez is csak „fújja a magáét”...
A haragtartás – a düh és a megbocsátásra való képtelenség –, valamint az önelégültség – a hülyeség és a gőgösség – örvény, amely minden alkotót a mélybe ránthat.
Dühből, indulatból prédikálni...? Amikor ott ülnek a „címzettek”... És dúl benned a harc: egyrészt nevén nevezni a bűnt, hogy ismerjenek magukra a bűnösök, ugyanakkor... ne is... ne ismerjenek magukra... Szent indulat, prófétai harag... Olyan jó lenne, ha a jézusi „én sem ítéllek el téged” - lelkülete (Jn. 8, 11) lenne bennünk az erősebb vagy legalább az „érted haragszom, nem ellened...” - emberi, költői (József Attila) attitűdje...!
Ami pedig az önelégültséget illeti... Ezen is elgondolkodtam, akár gyakoribb kifejezés is lehetne ez „egyházi szótárunkban”, prédikációinkban, szent beszédeinkben, hiszen nagyon találó a bűnös emberre: akinek elég az önmaga világa, ereje, aki úgy érzi, hogy nem szorul rá az Isten segítségére, kegyelmére, szeretetére... Az „elég néked az én kegyelmem” - et (II.Kor. 12, 9) vallóval szemben az, aki szerint az a jó, ami én vagyok, amit én tudok, amit én adok, amit én szeretnék, amit én akarok... Igen, én, én, én...!
Az ember már csak olyan, mint a szövetek. Gyerekkorában alakítható, mint a gabardin, a santung és a szatén; ifjú korában hajlékony, mint a jersey, a krepp, a muszlin; férfikorában ellenálló, mint az orlon; idős korában átlátszó, mint a fekete nejlontüll.
Még hogy nem a ruha teszi az embert... Találó mindegyik ruhadarab, jól kifejezi az adott életkor sajátosságait. Igen, a gyereket alakítani, nevelni, formálni kell... Az ifjú már kellő önállósággal formálódik maga is... A meglett férfi nem csak magát, hanem szeretteit is meg tudja védeni az élet viszontagságaival szemben... Ahogy Erikson is pszichoszociális fejlődésmodelljében az érett felnőttkor egyik alapvető létfeladatának a családról és az utána következő generációról való gondoskodást jelölte meg vagy ahogy Rúth könyvében olvassuk, olyan szép, amikor Rúth azt kéri Bóáztól, hogy „terítsd rá ruhád szárnyát szolgálóleányodra...!” (Rúth 3, 9) A legelgondolkodtatóbb viszont számomra az a hasonlat, amelyet az idős korról ír Kő András: „idős korában átlátszó, mint a fekete nejlontüll...” Nézzük csak sorjában... Átlátszó...? Gondolhatunk arra, hogy kiismerhetők, mint a gyermekek (második gyermekkor...), de arra is, hogy bölcsek, azaz, ők már megengedhetik maguknak, hogy ne akarjanak másnak látszani, mint amilyenek valójában... Fekete...? Ez nyilván a gyászra, a közelgő (?) halálukra utal... Nejlon...? Ezt nem igazán értem... Tüll...? Könnyű, finom, áttetsző selyem anyag, amelyből az esküvői ruhák és a farsangi jelmezek is készülnek... Minden esetre elég ellentmondásos ez a kép a gyülekezeteink derékhadát képező idősekről, az ő életükről... Egyszerre őszinte és „szerepjátszós”, könnyű és súlyos, értékes és bóvli (nejlon)... Hát, nem tudom... Sokkal kifejezőbb, költőibb, pontosabb és realisztikusabb képekkel írja le az idős kort a Prédikátor könyvében a szentíró: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! Míg el nem sötétedik a nap világa meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta....” (12, 1-7)
Azért érdemes volt elolvasni és végiggondolni Kő András írását, bölcsességeit, szentenciáit, aforizmáit. S talán az én gondolataim között is van vitatható és egyértelmű, időtállónak tűnő és felejthető, értelmesebb és kevésbé az... Ilyen is, olyan is...