Több évszázados paradigma látszik véglegesen megdőlni napjainkban. A paradigma arról szólt, hogy nekünk magyaroknak, mint afféle perifériális országnak arra kell törekednünk, hogy felzárkózzunk a Nyugathoz. Nemcsak gazdaságban, hanem és főleg szellemben és kultúrában. A szellemi mozgások iránya mindig is nyugatról keletre, s nem fordítva. S ha azt akartuk bizonyítani, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozik, akkor mindig büszkén emlegettük múltunknak azokat a szereplőit, akik hazahozták a nyugati kultúra megtermékenyítő eszméit. Meg azt is gyakran emlegetjük, hogy mi voltunk Európa védőbástyája. Nyugat valójában mindig is valamiféle viszonyítási pontként működött a számunkra, s közösségi tudatunkban mindig is úgy mértük magunkat, hogy mennyire vagyunk képesek bekapcsolódni a nyugati szellemi fősodorba. Egyszóval, Nyugatnak megkérdőjelezhetetlen tekintélye volt, s képes volt elhitetni, hogy magától értetődő modell a jövőre nézve. Ennek vége.

Egyre erőteljesebben látszik kibontakozni egy olyan fordulat a magyar néplélekben, amely már megkérdőjelezi, hogy a Nyugat képes maradéktalanul betölteni a jövő modelljének szerepét. Meginogni látszik az a paradigma, hogy Magyarország kulturálisan akkor lesz a helyén, ha felzárkózik a mai Nyugat haladó eszmeiségéhez.

A Nyugat modell szerepe azért ingott meg, mert azok a nézetek, amelyekre ma épül, egyáltalán nem tűnnek fel magától értetődő, egyetemes igazságoknak. Sőt, sokkal inkább úgy tűnik, senki által nem igazolt doktrínákról van szó, amelyeket a nyugati liberális tudatipar mégis úgy akar beállítani, mint végső, megkérdőjelezhetetlen és megfellebbezhetetlen igazságokat. A mai Nyugat eszmei alappillérei a nemzetről, a kultúráról, a civilizációról, társadalomról, a családról soha nem igazolt tételek, ám mégis úgy vannak előadva, mint amelyek valamiféle elvi diktátumként jogot formálhatnak a történelem, a nyugati értékvilág kizárólagos értelmezésére. Csakhogy a nyugati liberális elit nagy részét foglyul ejtő nézetek, például az, hogy eljött a nemzetek utániság kora, például az, hogy a különböző kultúrák békésen megférnek egymás mellett, például az, hogy kulturális forradalmat kell indítani a múlt folytonosságával szemben, alapjaiban problematikusak. Doktrínák, amelyeket valakik kitaláltak, s úgy akarnak beállítani, mint megfellebbezhetetlen igazságokat. Nem mellesleg, ezen doktrínák mindegyikének, egytől egyig ugyanaz a célja: a klasszikus Nyugat dekonstrukciója. S mára oda jutottunk, hogy a dekonstrukció immár nem csak filozófiai irányzat, amelyik szépen megbújik Derrida könyveiben, hanem kiterjedt életérzés.

Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a pont a magyarság történetében, amikor a régi paradigma megdől, s ha vigyázó szemünket a Nyugat ikonikus helyeire is vetjük, akkor visszahőkölünk. Köszönjük, ebből a fejlődési modellből nem kérünk. A Nyugat tekintélyének vége. Elmúlt a varázs.

Hadd maradjunk már meg abban, amiben voltunk. Hadd higgyünk még a nemzetben, a keresztyénségben, a családban, a férfiban és a nőben. Nem akarunk kimozdulni a kulturális komfortzónánkból.

Természetesen lehet erre azt mondani, hogy ez korlátoltság, mucsaiság, a magyar paraszt már csak ilyen, stb.stb. Bánom is én.

A helyzet viszont az, hogy az a korlátolt és doktriner haladáseszme, amelyet a nyugati uralkodó balliberális tudatipar képvisel, épp napjainkban, a szemünk láttára csap át látványos véleménydiktatúrába. Ehhez képest a konzervatív nézőpont maga a szelíd világnézeti sokszínűség.

A kérdés most már nem is csak az, hogy miként alakul a Nyugat jövője. A kérdés most már egy olyan elképzelhető forgatókönyv, hogy mi lesz akkor, ha Nyugat Amerikával az élen önként, de öntudatlanul lebontja önmagát? Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a dekonstrukció logikája teljes önmegsemmisítéshez vezet. És ebben a szinte átláthatatlan világhelyzetben hol vagyunk mi, magyarok?

Egy több évszázados paradigma megdőlt. A Nyugat, legalábbis ahogy ma kinéz, s amilyen tendenciák ma kibontakoznak, már nem abszolút tájékozódási pont. Mi nem akarunk kulturális öngyilkosságot elkövetni, és semmi kedvünk felszámolni önmagunkat. De akkor hol is vagyunk ebben az egész kaotikus világbonyodalomban?

Bizony mondom, magyar keresztyénnek lenni ma nem akármilyen intellektuális, erkölcsi és lelki kihívás.

Hozzászólások