A magyar országgyűlés október 23-án törölte az 1715. évi 49-ik törvénycikknek a Rákóczit és társait megbélyegző részeit, az uralkodó már másnap szentesítette a határozatot.  1906. október 24-én indult útnak a hajó Konstantinápolyból fedélzetén II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Thököly Imre, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Bercsényiné Csáky Krisztina, Eszterházy Antal és Sibrik Miklós hamvaival, és a küldöttség tagjaival. Október 25-én a hajó befutott Konstanca kikötőjébe, a koporsókat és a sírköveket egy feldíszített különvonatra rakták át....Október 28-án reggel 8 óra 34 perckor futott be a vonat a budapesti Keleti pályaudvarra. Az érkezőket Bárczy István polgármester fogadta. A koporsókat díszes hintókra rakták, és a gyászmenet a Kerepesi (ez időtől Rákóczi) úton vonult a Szent István bazilikába, illetve Thököly hamvaival külön a Deák téri evangélikus templomba. A vonat este 8 órakor indult Kassára, ahová október 29-én hajnalban érkezett meg. II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós és neje Csáky Krisztina, Eszterházy Antal valamint Sibrik Miklós hamvait a Szent Erzsébet dómban helyezték örök nyugalomra.

Rákóczi hamvainak hazahozataláról - kronológia - oszk.hu

107 évvel ezelőtt is szünet volt az iskolákban ezen a mai napon, akárcsak most. Mégsem volt semmi ugyanolyan. Nem a curriculum által előre meghatározott őszi szünet élvezte a diákság. Nem a kultuszminiszter rendelkezett így. Ez az őszi szünet, ami a felnőtteknek is munkaszünet lett hosszú politikai csatározások, egyeztetések, egyességek nyomán jött létre. Tele volt emlékezéssel, ünnepléssel, főhajtással, egyfajta nemzeti büszkeséggel. Ekkor kerültek ugyanis magyar földre a mai Isztambulból hazahozott II. Rákóczi Ferenc fejedelem és bujdosó társainak hamvai. Október 28-án értek Pestre, majd másnap, október 29-én érkeztek meg végső nyughelyükre Kassára, a Szent Erzsébet dómba. Kivételt képeznek az evangélikus Thököly Imre hamvai, melyeket másnap Késmárkon, az új evangélikus templomban helyeztek örök nyugalomra. Ez olyan esemény volt, melyre az egész ország felfigyelt. Utakat, állomásokat díszítettek fel, örömtüzeket gyújtottak, harangok kondultak meg országszerte. A történelem szomorú csavarja, hogy a hosszú bujdosás után hazatérő fejedelmi hamvak még másfél évtizedig sem pihenhettek Magyarországon, átkényszerítették felettük az országhatárt.

 

Ennek kapcsán három, egymáshoz csak nagyon áttételesen kapcsolódó emlék jutott eszembe:
1. Hányattatott nemzet vagyunk, amelynek a világ minden tájáról kell összegyűjteni messzire szakadt fiait és leányait, vagy ha ez nem megy, eljuttatni hozzájuk a szülőföld üzenetét.Hogy mit jelent a távol és az idegen, sajnos a közvetlen családi históriából is tudom. Édesapám testvére 1956-ban menekült el Magyarországról, és meg sem állt Ausztráliáig. Nagyon fiatalon, egy szerencsétlen üzemi baleset következtében ott a távolban érte a halál. Szóba se jöhetett akkor sem hazahozatala, sem az, hogy a családból valaki is kimehessen a temetésére. Pár évvel ezelőtt megadatott nekem, hogy ott állhattam a sírjánál egy brisbane-i temetőben. Most is nehezen találok szavakat azoknak az érzésnek a kifejezésére, mikor ott olvastam a sírkövön a Pálfi nevet, és felfedeztem egy kis magyar zászlócskát belegravírozva a sírkőbe. Pedig nem is ismertem személyesen nagybátyámat, mindössze 1 éves voltam, mikor meghalt. De velünk, de bennünk élt halála után is. Hallottam róla történeteket, láttam fényképeket, nagyanyám ereklyeként őrizte leveleit. Azt a borzasztót is, melyben értesítették fia haláláról. Nem érhette meg, hogy az unoka elviszi az ő anyai simítását is fia sírjához a távoli földre. De én éreztem és tudtam, mikor a sírnál álltam, hogy helyette is, az akkorra már szintén elhunyt édesapám helyett is viszem a szeretet, az összetartozás, a család, az otthon érintését. Sajnos az oly szigorú beutazási törvények és tiltások miatt meg sem kísérelhettem egy kis hazai föld becsempészését.
Elzarándokolni egy honfitársunk sírjához, vagy éppen hazahozni valahonnan a távolból valakinek a hamvait, akkor is 1906-ban, vagy akár most is, kell, hogy erősítse szívünkben az összetartozást, kell, hogy megerősítse a reményt. Tudunk-e úgy nézni egy-egy ügyre, hogy ami nem valósulhat meg és lehetetlen az egyik generáció számára, az nem jelent örökkévaló lehetetlent, mert ajtók tárulhatnak fel gyermekek, unokák, vagy még későbbi nemzedékek számára, és náluk már elég hosszú az Istentől kapott lehetőségek karja, hogy akár kontinenseken vagy évszázadokon is átíveljen. 

2. Jómagam még bőven teológa voltam, mikor két felvidéki társammal jártam Kassán, és tiszteletemet tehettem történelmünk nagyjainak sírja előtt a dómban. A részletekre már nem igazán emlékszem, de arra mégis tisztán, hogy nem volt egyszerű a lejutásunk a fejedelem sírjához. Valami gubanc volt a kulccsal, amit valahogy mindig oly nehezen vagy nem is találtak meg, ha magyarok szerettek volna lejutni a kriptába. De végül mégis ott állhattunk a fejedelem szarkofágja előtt, és ha csak befelé is, a szívünkben énekeltük a himnuszt, és emlékeztünk. Ott és akkor mi vittük a magyarság szeretetét és köszönetét.

3. Van még valami, ami újra és újra emlékezetembe vési II. Rákóczi Ferenc fejedelem hazahozatalát, temetését. Éppen 107 évvel ezelőtt, 1906. október 29-én kondult meg először a Győrben, a Kossuth utcában emelt református templom harangja. Nem csupán a megépült új Isten házáért adott hálát, nemcsak a híveket hívogatta és figyelmeztette az örömteli eseményre. Legelső rendeltetésszerű ténykedése rögtön összecsengett sok más templom harangjával szerte a hazában. A harang egyszerre adott hálát, egyszerre tisztelgett, emléket is idézett, és egyszerte szólt a reményteli jövőnek. Az újratemetés időpontjában hallatta először hangját.


Azóta is, minden egyes kondulásával, szüntelen teszi fel nekem is a kérdéseket: Tudod-e milyen kegyelem, hogy újra és újra – már 107 éve - beharangozok az istentiszteletre neked is? Tudod-e, hogy miért vagy itt? Egybecseng-e szavad a Szentírás tanításával, az Istent dicsőítő mennyei és földi karokkal? Tudsz-e emlékezni és emlékeztetni, hálát adni? Meg tudod-e élni, át tudod-e adni mennyeiek és földiek, múlt jelen és jövendő generációk összetartozását, egységét? Meg tudod-e őseid álmát valósítani? Tudsz-e reményteljes hittel előre tekinteni, és bízni abban, hogy Istennek a jövőben is lesz gondja népére, és a távol-valók újra érinthető közelségbe kerülnek, a bujdosók hazatérhetnek?
 

Hozzászólások