A National Geographic Traveler fotópályázatára több mint 15 ezer fotót küldtek be profi és amatőr fényképészek, ebből választották ki azt a 11 fotóst, akik az idei pályázat nyertesei lettek.
A zsűri ezen kívül további 8 képet díjazott, köztük a magyar Lantai-Csont Gergely Kongóban készült képét, amin a Tatahonda szekta nőtagjai egy vallási szertartásra készülnek.
Magyar díjazott a National Geographic versenyén - www.index.hu
A National Geographic Traveler fotópályázatán 11 fotós képét díjazták – mintegy tizenötezer pályamű közül választott a zsűri –, közöttük a magyar Lantai-Csont Gergely fotóját is. Az Alsó-Kongó területén élő kicsiny Tata Ngonda szerzetesközösségről készült kép különdíjban részesült. A többi tíz díjazott fotó is a világ távoli és egzotikus helyszínein készült, Brazíliától Indonéziáig. A győztes képeket itt és itt lehet megnézni.
Forrás: www.facebook.com/aytassou
Amikor ezzel a különleges hangulatú képpel találkoztam elcsodálkoztam azon, hogy a fotográfus 23 éves fiatalember. Felvételein nem egyszerűen tájakat és embereket látunk. A képek nemcsak pillanatfelvételek, hanem elő és utótörténetük van. Gergely olyan mélyen zárt vallási közösségekbe, kulturális más-korokba nyert betekintést és avat be másokat is, ahová csak levetett saruval szabad belépni. Nem számít honnan jöttél, csak az a kapcsolat, amely az alázat talaján születik, születhet meg. A National Geographic Magyarország fiatal fotográfusa évek óta afrikai népcsoportokat keres fel, olyan történeteket, arcokat kap lencsevégre, amelyek nagyobbrészt ismeretlenek, sőt lenézettek a modern kor embere előtt.
Lantai-Csont Gergely és munkatársa, Szilasi Ildikó, kulturális antropológus legutóbbi felfedező útja abba a kongói elzárt, ismeretlen faluba, Mbanza Nzanbiba vezetett, ahol a Tata Ngonda nevű különös szerzetesi csoport él, s akikről a díjnyertes kép készült. Kik ők?
A zsákruhát öltött csoport a kivonulók és aszkéták egy olyan közössége, akik közül az elsők (talán 30-40 éve) úgy döntöttek, hogy elhagyják a fővárost Kinshasát és Kongó nagyobb településeit. A hely, ahol eltűntek, vagy inkább alászálltak, irreális vidék. Szilasi Ildikó által közre adott és az angol nyelven található röpke beszámolókból kiderül, hogy a titokzatos radikális vallási csoport, bár nem nélkülözi az ősi afrikai vallások hiedelmeit, fétis tiszteletet, és pogány szertartásokat, egyértelműen misztikus hátterű keresztyén csoportnak, szektának nevezhető. A karizmatikus vezető halálakor majdnem szétesett a csoport, de Tata Ngonda (eredetileg a vezető neve) sírhelye zarándokhellyé lett. A csoport tagjai jól ismerik a Bibliát és életükkel, külső megjelenésükkel is azt adják tovább, hogy elmenekültek, kivonultak a világból – a saját világukból is, – hogy a bűnbánatra kapott időben másokat megmentsenek. Érdekes eleme a közösségi rendnek, hogy nem érheti víz a testüket és csak hamuval tisztálkodnak. Jónás mintájára vezekelnek, s a felfokozott imádságok idején gyakran esnek transzállapotba. Isten menekültjei ők.
A szektáról első olvasatra is a qumráni közösség jutott eszembe: mennyi hasonlóság és mennyi eltérés van a két vallási mozgalom között! A kivonulás igénye háborgó, érték vesztett világunkból, a mostból, a pusztulóból, időről-időre újraformálódik minden kultúrában és társalmi csoportban. A kivonulás, az exodus vágya csak az egyik oldal, az ajándékba kapott másik oldal: az elfogadás, és az egymásra találás. A Tata Ngonda szekta esetében talán ezt a pluszt adja a közösen átélt karizmatikus ének; az esszénus közösségnél pedig a közös liturgikus étkezés.
A Tata Ngondák nőtagjai közös szertartásra készülnek... Egy fotóriporter szemén át megmutatták magukat a nagyvilágnak. Nem tűnnek boldogtalannak, sőt! Az arcuk még a hamuban is ragyog. Hosszú zarándokutukon egymáshoz érkeztek. Zarándokút az emberi arc is. Jaj, milyen hosszú utat kell megtennie a veszélyekhez hozzászokott, de némán tűrő, keserűségét lenyelő, a valódi imádságoktól elszokott racionális embernek, mire megértjük a mély ráncokba írt fájdalmakat, és a csillogószemű örömöket.
A kép arról mesél nekem, hogy egy alsó-kongói faluban valóban titokzatos nagy ünnepre, közös eseményre készülnek, amibe beleadják testüket-lelküket. Teljes odaadással, külső és belső egységben jelen vannak egymás életében, kiegészítik egymás mosolyát. Szép ez a kép, mert ott van benne a jövő. Ezek a nők az imádságra koncentrálnak, és ez adja a gyújtópontot. Mennyi tanulnivalónk van, tőlük. Az egy szívvel-lélekkel elmondott ima olyan mint egy lencse, amely egy helyre gyűjti, koncentrálja a fényt. Egy lencse napsugárnyi fényt, tüzet tud adni. Lehet, hogy éppen ez hiányzik belőlünk, a nyugati civilizáció gyermekeiből. Már nem tudjuk összegyűjteni a fényt, mert nincs hozzá eszközünk. Ez a kongói, irreális föld égre nyitott peremvidék.
Köszönet Lantai-Csont Gergelynek, hogy bemutatta és érintés közelbe hozta a Tata Hgonda közösség világát. Olyan fokuszpontra irányította a szemeket, amely nem csak a felszínt láthatja, nem beszűkít, hanem tágas térre néz. 
Forrás: www.lantaifoto.hu
Hozzászólások