Mióta az utóbbi időben a közéleti diskurzus részévé vált a kereszténydemokrácia fogalma, egyfolytában arra teszek kísérletet magamban, hogy próbáljam szabatosan megfogalmazni, mi is annak a tartalma? A dilemma, amennyiben komolyan vesszük a feladatot, nem csekély intellektuális erőfeszítést igényel. Hogy jön össze a teológiai értelemben vett kereszténység és a demokrácia?
Tekintsük most el a kereszténydemokrácia fogalomtörténeti vizsgálatától, szorítkozzunk csak a mostani kontextusra. Első pillantásra is teljesen nyilvánvaló, hogy a kereszténydemokrácia fogalmának mai hirtelen felbukkanása egy nyelvi küzdelem része. Jelesül, része annak a küzdelemnek, amely összefoglalóan a liberális és a konzervatív világképek között zajlik. Ennek a vitának nagyon összetett és sok vonatkozású tartalma és története van, de az egyik fejleménye mindenképpen az, hogy a ma liberalizmusnak nevezett világkép arra tett eléggé szívós és nem is eredménytelen kísérletet, hogy kisajátítsa a demokrácia fogalmát. Ez abban mutatkozott meg, hogy a nyugati világban szinte axiómává vált, hogy a demokrácia csakis liberális lehet. A kereszténydemokrácia fogalmának a felbukkanása az utóbbi időben nyilvánvalóan reflexió erre a kisajátítási kísérletre.
Amivel a magam részéről egyet is értek, mert az a paradoxon látszott előállni, hogy az eredetileg toleráns, megértő és empatikus liberalizmus önmaga ellentétébe csapott át, s hovatovább abszolút és egyetemes normának látta és láttatta önmagát.
A kérdés mos már az, hogy vajon a kereszténység és a demokrácia fogalmi összekapcsolása mennyiben és hogyan lehet megalapozott? Nem kis problémákkal kell itt szembenézni.
A legsúlyosabb az, hogy a kereszténység egy kétezer éves vallás, a látásmódja alapvetően teológiai, míg a demokrácia fogalma – legalábbis ahogyan azt ma értjük – a modernitás hozománya, s hiányzik belőle pont az, ami a vallást vallássá teszi: a transzcendens mint viszonyítási pont. Míg a kereszténység Istenre hivatkozik mint a hatalom forrására, addig a demokrácia az emberekre. Nos, mint az tudvalévő, a kereszténységnek meglehetősen rossz véleménye van az emberről ahhoz, hogy a sorsdöntő kérdések feletti döntést az emberre bízza. Ezért aztán keresztény nézőpontból a társadalmi berendezkedés kérdése végső soron irreleváns, hiszen az ember végső jövője nem a külső társadalmi környezettől függ, hanem attól, hogy milyen maga az ember. Ezért azt nem lehet mondani, hogy a kereszténydemokrácia fogalmát az alapozza meg, hogy a kereszténység szerint az egyetlen „üdvözítő” társadalmi rendszer a demokrácia. A kereszténység szerint éppenséggel egyik sem az.
Ez azonban még nem zárja ki a kereszténydemokrácia fogalmának mai létjogosultságát. A kérdés valójában az, hogy vajon miként lehet megalapozni azt a széleskörű, politikai szekértáborokat is összekötő mai nyugati konszenzust, amely a demokráciát látja a társadalmi berendezkedések optimumának?
A kereszténydemokrácia fogalma azért lehet indokolt mégis, mert szembeszáll a demokrácia értelmezésének mai liberális kisajátításával. A mai liberális demokráciaértelmezésben ugyanis az az alapvető ellentmondás, hogy szembehelyezkedik azzal a keresztyén kultúrtörténeti folytonossággal, amelynek a létét köszönheti. Amennyiben a demokrácia eszméjének a gyökere olyan értékek, mint az emberi méltóság, az emberek elvi egyenlősége, a hatalom humanizálása, a szabadság, akkor ugyan hol verhetett volna gyökeret ez a világkép, ha nem a keresztény Nyugaton? Egészen abszurd ezzel szemben az a liberális demokráciaértelmezés, amely szembefordult saját keresztény gyökereivel, és konstruált egy olyan történelemlátást, amely kereszténységet és modernitást szétválasztotta, sőt szembe állította egymással, mintha immár az az értékvilág, amelyet a világnak ezen a részén a kereszténység fogalmazott meg, tökéletesen alkalmatlan lenne arra, hogy a modern nyugati, demokratikus társadalmak eszmei alapja legyen.
A kereszténydemokrácia fogalma tehát történelmi válasz a mai liberális demokráciaértelmezés sokszor szélsőséges, és önmagát abszolútnak tekintő, leplezetlenül kulturális egyeduralomra törekvő jelenségével szemben.
Nem állítom, hogy ebben nincs kockázat. Ezzel ugyanis a kereszténység újra politizálódik, ideológiai küzdelmek résztvevője és eszköze lesz, miközben, mint jeleztük volt, teológiai lényegét illetően a kereszténység nem hisz semmilyen olyan politikai konstellációban; amely az emberi lét alapvető ellentmondásait véglegesen meg tudná oldani. Ám mégis, miután a kereszténység kapcsán egy kétezer éves kulturális identitásalkotó-és fenntartó folyamatról is beszélünk, a történeti kereszténység számára egyáltalán nem közömbös, hogy miféle világképek formálják a mai európai társadalmak közösségi önértelmezését. A kereszténydemokrácia fogalma megkérdőjelezi azt az amúgy soha nem igazolt, de kanonizált tételt, miszerint a mai nyugati társadalmak keretkultúrája csakis liberális lehet. Ugyan, miért?
Talán itt lenne az ideje a kereszténység újrafelfedezésének, akár demokrácia-kérdésekben is. Még az is lehet, hogy ma is van mondanivalója.